Rendhagyó történelemóra. Lágerjárat. Mínusz 40 fok hideg. Jelentkezési kötelezettség. Egy asszony levelei. Leves gyanánt forró víz. Szórakozás a munkatáborban. De ezekről psszt!
Különleges kiállításon jártunk, mégpedig abban a vagonban, melyben a második világháború idején a kényszermunkára ítélt embereket szállították. Az utazó kiállítás neve: Lágerjárat. Igen találó név. Belépve a vagonba, azonnal elkapja az embert egy negatív érzés. Nyilvánvalóan mindenki tisztában van vele, hogy milyen körülmények között deportálták őseinket a háború során. Képzeljük el, hogy ma az egyik ilyen szállító alkalmatosságba bárki besétálhat, és egy kicsit, tényleg csak nagyon kicsit beleszippanthat abba a korba, amikor emberek ezrei szenvedtek, küszködtek a túlélésért, és sokan közülük meg is haltak.
“Kalauzunk” Dr. Gerner Zsuzsanna tiszteletbeli német konzul, a PTE BTK tanára volt, aki rendhagyó történelemórát tartott.
Jóvátételi munkának nevezték a kényszermunkát. 1944-ben svájci forrásokra hivatkozva a magyar sajtóban felröppent annak a híre, hogy erről különböző tárgyalások folynak, de azt, hogy a szovjetek valóban kényszermunkára kényszerítik majd az embereket, csupán pletykának hitték. Éppen ezért, amikor 1944. december 22.-én Debrecenbe megérkezett a 0060-as számú szovjet katonai parancs, mindenki megrendült, hogy a hírek igazak, és valóban elviszik az embereket kényszermunkára Magyarországról is.
1945. január 5.-én a szovjet parancsra reagálva a magyar belügyminiszter elrendelte, hogy ki kell telepíteni mindenkit, aki német származású. Mindazoknak, akik a németséghez tartoztak jelentkezési kötelezettségük volt a parancsban foglalt helyen. De amikorra a belügyminiszter ezt a rendelkezését eljuttatta a településekre, addigra az első transzportok már rég úton voltak… Akiknek meg kellett jelenniük, a következő dolgokat kellett vinniük magukkal: meleg ruhát, ágyneműt, 2 pár cipőt, 3 váltás fehérneműt, evőeszközt és 15 napra elegendő élelmet. A mai orvoskarral szembeni üres területen egykor a Lakits-laktanya állt. Ide hozták a baranyai német származásúakat. Legtöbbjüknek azt mondták, hogy Bácskába viszik őket kukoricát törni, s aztán haza is térhetnek. Voltak olyanok is, akiknek azt mondták, hogy a Pécs melletti repülőtér újjáépítésén kell majd dolgozniuk. A valódi célállomás csak a Belügyminisztérium vezetői ismerték.
A transzportok végállomásai a Donyec-medence szénbányái, a Kaukázus olajtermelő vidékei, illetve az Urál hegység vasérc-feldolgozói voltak. Ezekre a helyre indultak a vonatok - köztük az a vagon is, melyben álltunk.
A Német Vöröskereszt adatai szerint Kelet-Közép-Európából összesen 847.000 embert vittek kényszermunkára, 45%-uk soha nem tért vissza. 465.850-en éhen haltak, megfagytak, vagy más módon veszették életüket. Magyarországról mindez 60.000-65.000 ember érintett.
Dr. Gerner Zsuzsanna roppant érdekes módon szemléltette, hogy mit éltek át a kényszermunkára ítélt emberek: egy kényszermunkára elhurcolt asszony levelezését mutatta be. Fájó volt hallgatni.
Falk Klára 165 német társával 1944. december. 27.-én Véméndről volt kénytelen elindulni. Karácsony után, hidegben indult Véméndről Pécsre, gyalog. 14 napot töltött a Lakits-laktanyában, várva, hogy majd Bácskába viszik kukoricát törni, mert ezt hitte… Aztán 1945. január 9.-én vonattal Bajára vitték őket. Az ottani hidat felrobbantották, így komppal vitték őket át a Dunán, de hogy hová, azt nem tudták. Negyvenkét nappal azután, hogy otthonát elhagyni kényszerült, 1945. február 7.-én érkezett meg a Kaukázusba, ahol 15 hónapig kényszermunkát végeztek. Szénbányában dolgoztatták őket rendkívül rossz körülmények között, -40 fokos hidegben. A leveleiből kiderül, hogy az első éveiben borzasztó körülmények közt éltek, szó szerint éheztek. Imádkoztak azért, hogy megbetegedjenek, mert a betegeket hazaengedték, mert nem voltak munkaképesek. Aki „egészséges” maradt, annak ott kellett maradni, úgy, hogy nem volt megfelelő öltözete, munkaeszköze és tulajdonképpen semmije, ami alkalmassá tette volna arra, hogy szénbányában dolgozzon. 1946. május 3.-án ezt a véméndi asszonyt az Urálba vitték tovább többedmagával, ahol útépítésen kellett dolgoznia.
A szóban forgó nő férje Falk József véméndi kovácsmester volt.
Klára elsősorban a családjának írt, főként az édesanyjának, aki Klára kényszermunkával töltött évei alatt elhunyt, ám erről csak évekkel később kapott hírt. Vagyis úgy írt az édesanyjának éveken át, hogy azt hitte még él.
Írt a férjének és gyerekének is, akit 2 évesen hagyott otthon. Legtöbbször németül írt, néha viszont magyarul is, mert abban bízott, hogy az a posta nagyobb eséllyel jut el szeretteihez. Volt, hogy leánykori nevén címezte meg a leveleket, amiért sokszor elnézést kért a férjétől. Azt gondolta, hogy ezzel a „csellel” – ő nevezi így – talán több levelet tud kiküldeni a lágerből, mivel limitálva volt a kiküldhető levelek száma. Az is bizonytalan volt, hogy egyáltalán mi az, ami valaha elolvastatik. A leveleinek a témája folyamatosan a viszontlátás reménye volt. Klára az elejétől a végéig bízott abban, hogy még látni fogja a családját.
Rengeteget írt a honvágyról, viszont a kései leveleiben egyre ritkábban. Mindvégig aggódott az otthoniakért. Leírta, hogy ő borzasztó körülmények között van, mégis folyamatosan a családjára gondol, legfőképp a gyerekére. Viszont időnként elkeseredett és lemondó hangot is megüt. Reményt vesztve írta, hogy már soha nem szabadulhat a „pokolból”. Állandóan levéllapokat és borítékokat követel, és gyakorlatilag az elindulásától kezdve kér fényképet a gyerekéről. Félt, hogy már nem ismerné meg saját fiát - végül 1949-ben kap majd róla fotót. Férjét arra kérte, hogy adja el az otthon maradt ruháit, ha nincs pénze. Próbálta igazolni, ha otthonról bármit küldtek neki, az megérkezett hozzá és erőt adott neki. Később a férjéről megtudta, hogy hadifogoly lett, így a gyermekét férje szülei nevelték. Amikor megtudta, hogy a fivére megnősült, nehezményezte, hogy neki erről egy harmadik személytől kellett tudomást szereznie - a család nem akarta őt elszomorítani azzal, hogy velük vidám dolgok is történtek.
Írt a munkatáborról is. Karácsonykor azt írta: a Jézuska őket messziről elkerüli, mert itt borzasztó hideg van, és nem néz le rájuk.
Az utazást is részletezte Oroszországba, a rettenetes körülményeket, azt, hogy többen meghaltak útközben. A kenyéradagról és arról a levesnek nevezett folyadékról is említést tett, amit élelemként kaptak. Megírta, hogy kiszökött a lágerből és megpróbált a szomszédos földről krumplit lopni, ebből próbáltak meg valamiféle ennivalók készíteni maguknak. Illetve írta, hogy a csipkés alsószoknyájáért kapott ennivalót egy orosz embertől. Jóval később a munkájukért pénzt kaptak a láger lakói, de az élet -és a munkakörülmények nem változtak. Beszélt a „szórakozásról”, ami inkább a Németországból érkezett foglyokra volt jellemző. Klára elítélte őket, amiért megpróbálták jól érezni magukat, néha zenéltek és táncoltak, sőt, a férfiak és nők között kapcsolatok szövődtek, még gyerekek is születtek a lágerekben. Ám ő többször is biztosította arról a férjét, hogy neki ilyen eszébe sem jutna. Így telt el 5 év Falk Klára leírásai alapján a kényszermunkatáborban. 1949. október 3.-án engedték haza.
Nyelvész vagyok, német nyelvemlékekkel is foglalkozom. Ez pedig egy olyan nyelvemlék, melynek az írója német dialektust használt. A Lágerjárat kapcsán elsősorban a levelek tartalmát próbáltam előtérbe helyezni., de nyelvészeti szempontból is érdekes az, hogy nem egy írott nyelvi változatot használt. - mondta el dr. Gerner Zsuzsanna, aki a leveleket Falk Klára családjától kapta meg, s le is fordította azokat. Valóban rendhagyó történelemórának lehettünk résztvevői: úgy gondolom, hogy csak kevés történelemoktató ad ennyire széles látókört.
Sokáig egyáltalán nem volt erről szó. Az elhurcoltak valóban írtak arról, milyen rossz nekik, de lehet, hogy a legelborzasztóbb részletektől meg is kímélték az ittenieket. A rendszerváltozás után kezdtek el ezzel történészek nyíltabban foglalkozni, de úgy vélem, a mai napig nincs ennek megfelelő helye a történelemoktatásban. Azt gondolom, hogy az, ami ezekkel az emberekkel történt a kényszermunka táborokban, ma nem része a magyar történelemoktatásnak, pedig ez is Magyarország történetéhez tartozik. - mondta Gerner Zsuzsanna.
