Portugáliáé volt a főszerep a PTE Külügyi Igazgatóság Nemzetközi Tavasz rendezvénysorozatának keretében április 18-án este a Szabadkikötőben.
Csak magamat hibáztathatom, mert késve érkeztem a helyszínre, így a Szabadkikötő belső terébe már nem jutottam oda, hogy csatlakozhassanak ahhoz a családias körhöz, akik az ott felállított széksorokat elfoglalták. A rendezvény peremére sodródva nehéz volt nyomon követni a beszédeket, melyet először a Camoes intézet munkatársa, majd két Camoes-ösztöndíjas tartott.
A Szabadkikötő asztalain Portugália térképei várták, hogy felfedezzék őket. Aki arra fogékony volt, portugál termékeket – elsősorban élelmiszereket - is vásárolhatott magának egy külön erre a célra felállított asztalon felsorakozott kínálatból.
Az előadásból kiderült, hogy Portugáliával, illetve a portugál nyelvvel magával foglalkozni még mindig kivételes, és különleges dolognak számít ma Magyarországon. Mint az egyik ösztöndíjas előadásából is kiderült, Kosztolányival szólva
a portugál nyelv esetében nem a tudás, hanem a tanulás a lényeg.
Sámson Gergely ösztöndíjas érdekes párhuzamokat vont a portugál és a magyar kultúra között egyebek közt megemlítve azt, hogy mindkét ország fővárosát folyó szeli ketté, illetve mindkettő gasztronómiájában előkelő helyet foglal el a leves. Arra is utalt, hogy a magyar népmesékben Mátyás királynak tulajdonított Kőleves meséje portugál változatban is létezik, bár nem nemeshez vagy uralkodóhoz, hanem szerzeteshez köthető. A szentekről is beszélt: annak a magyar legendának, mely szerint az éhezőknek vitt kenyér rózsává változik Szent Erzsébet kötényében, portugál változata is ismert.
Kelemen Dóra előadása – melyet minden technikát nélkülözve felolvasott egy papírról - meglehetősen hallhatatlanra sikeredett. A Szabadkikötő kedves és imádnivaló jellegzetességei, a gyerekzsivaj, a pultos fiú mély hangja, a kávégép zúgása, a vendégek kutyáinak rohangálása hirtelen mind hátránnyá változott. A lány előadásából mindenesetre ki lehetett hámozni: kutatási témája az 1956-os magyar forradalom utáni megtorlás elől Portugáliába menekültekkel kapcsolatos. Mivel az előadása után többen gratuláltak neki, a fenti véleményem ellenére úgy gondolom, beszéde vélhetően érdekes lehetett. Ezek után következett az ételkóstoló, hiszen más kultúrákhoz a gyomron keresztül is vezethet az út. Sajnos voltak olyan kultúrafogyasztók, akik előre, saját műanyag tálakkal felszerelkezve indítottak sáskajárást a portugál étkekkel borított asztal ellen, majd a púposra pakolt zsákmányból jól bevacsoráltak.
A szervezők és a rendkívül fess szakács mindent megtettek azért, hogy kellő módon tálalják a Portugáliára jellemző gasztronómiai ízeket: a fekete háttér mögött a lámpákkal megvilágított asztalok, mely köré összegyűltek a csipegetni vágyó kíváncsiskodók, olyan volt, mintha azt Louis Pinto-Coelho festette volna meg. A fogások között babból készült és érdekesen fűszerezett hús is volt.
Az előadások és a gasztronómia egyfajta szomorú elvágyódást váltott ki belőlem: Portugália nagyon messze van.
