close
CímlapKultúra“Nem a különbözőségünk a hangsúlyos, hanem az, hogy miben tudunk hasonlítani” - Ian O’Sullivan

A PTE alumnusát, a Mongooz and the Magnet zenekar nagybőgősét, az ír származású, tehetséges biológus-kutatóorvost, Ian O’Sullivan-t bizonyára sokan ismerik. Aki pedig esetleg még nem, olvassa el ezt az interjút, és máris megtudhat sok-sok érdekességet! Ian éppen a PhD dolgozatát írja, nemzetközi zenei babérokra tör és ha éppen a világot járja, szíve egy részét akkor is egyértelműen Pécsett hagyja.

Váncsodi József Oberon: Ha apropót keresünk a beszélgetésünkre, akkor választhatjuk azt, hogy éppen 10 éve érkeztél meg a városunkba. Mennyivel lettél Pécsibb a lepergő évtized során?

Ian O’Sullivan: Ez nehéz kérdés! Viszont, amikor például Pestről elindulok visszafelé, van bennem egy különös érzés, mert amikor meglátom a város sziluettjét, valamit átkapcsolnak bennem… Pedig, amikor életemben először láttam a TV Tornyot, arra gondoltam, micsoda gagyi dolog, mostanra pedig egy fontos szimbólummá vált számomra, van benne egy „welcome home faktor”! És mostanra biztosan lett a szívemben egy pécsi rész. 

VJO: Ha visszagondolsz, mi volt az első élményed Péccsel kapcsolatban, a „gagyi TV Tornyon” túl?

Ian: Vonattal érkeztem meg, a még felújítás előtt álló állomásra, amely akkoriban nem a legszebb része volt a városnak, lássuk be. Majd elindultam a taxival, és a látottak alapján az ötlött fel bennem: - Te mit csináltál?! – hiszen hat évre aláírtam egy szerződést úgy, hogy sosem voltam Pécsett előzőleg. Ez volt az első benyomás. Aztán a kocsi megérkezett a belvárosba, és amikor kiszálltam, mondtam, hogy na oké, ez mégsem lesz olyan rossz!

Sütött a nap, az épületek között láttam sok-sok stílusosat, amely különbözött az Írországban megszokottaktól. A főtér eklektikus harmóniája teljesen elvarázsolt!

VJO: Az hogy lehet, hogy ismeretlenül jegyezted el magad a városunkkal?

Ian: Annak ellenére, hogy nem jártam itt, sok mindent tudtam Pécsről! Úgy 17 éves lehettem, amikor jártam Budapesten, aztán bejelentkeztem három magyarországi egyetemre, mindenütt tárt kapukkal vártak, viszont azt hallottam, hogy Pécsett sok a zenei és kulturális program, és a szívem mélyén egy kisebb, élhetőbb város után vágytam! Láttam sok száz képet Pécsről, amely valahogy nem egyezett azzal, amikor kiszálltam a vasútállomáson. A Ferencesek utcája nem ugyanaz, mint a Verseny utca…

VJO: A főváros mennyiben más szituáció számodra?

Ian: Mostanra már megszoktam az ottani pörgést, a nagy betontömböket, meg, hogy nem látom tőlük az eget. Szeretem az ottani tempót, a sok lehetőséget, de egy kicsit úgy érzem néha, mintha egy körforgalom közepén ülnék és az a rengeteg autó körülöttem körözne. Egy rövidebb időre jó felmenni, de aztán elfáradok tőle.

VJO: Az egyértelmű volt, hogy orvos szeretnél lenni, de miért hazánkat céloztad meg?

Ian: Írországban egyetemre jártam, biológiát hallgattam, és amikor kitaláltam, hogy azonnal el akarom kezdeni az orvosit, akkor elkezdett szűkülni a kör. Édesapám hallotta, hogy ár-érték tekintetében Cseh- és Magyarország a legjobb. Ráadásul akkoriban versenyevezős voltam, amely edzés- és versenyprogramjába nem fért bele, hogy felvételikre járjak. Illetve emlékeztem rá, hogy korábban mennyire tetszett nekem Magyarország, illetve mellett szólt, hogy a BSc biológus diplomám kiváltotta a felvételit.

VJO: Lényegében a te mastered az orvosi lett?

Ian: Igen, lényegében házasítottam az amerikai és az európai stílust.

VJO: Írországi egyetemed környezete lehetett volna díszlete akár a Holt Költők Társasága című filmnek, ahol te ráadásul Shakespeare-t játszottál a kapualjban. Akkoriban is fogékony voltál már a zene, a művészetek iránt? 

Ian: 

Annak ellenére, hogy mindig többféle dolog érdekelt egyszerre, mindig tudtam, hogy az élethelyzetemből adódóan melyiknek kell a rangsor elején állni, 18, 22 és 26 évesen is. 

És igen, akkor is zenéltem már, de az csak a 3-4. helyen állt. Persze akkoriban csak feldolgozásokat és néhány valóban nagyon rossz saját számot játszottam. Aztán a régi egyetememen volt egy open mic rendezvénysorozat, ahol először játszottam színpadon, és ott elkezdődött valami. Két évvel később már én voltam az esemény szervezője… De akkoriban komolyan sportoltam ezért legkésőbb 10 órakor már ágyban voltam; lássuk be, ez nem fér össze a klasszikus rockzenész attitűdjével.

VJO: És mostanában mikor fekszel le?

Ian: Valamikor 11 és éjfél között. Mert sokat kell melóznom, hogy befejezzem végre a PhD-m, viszont ha koncertezünk, akkor ez nem az én döntésem…

VJO: Miután megérkeztél Pécsre, mennyi idő kellett, hogy beinduljon a pécsi open mic, és mennyire volt nehéz megszólítani a helyi egyetemistákat?

Ian: Nagyjából 15 hónap. És nem volt nehéz, mert egy angol mondást alkalmazva az itteni viszonyokra: ha valamiből hiány mutatkozik, de te azt felmutatod, akkor az működni kezd. Elindult valami, amely másutt nem volt, és ez működni kezdett. Viszont az fontos, hogy elsősorban nem magam miatt vágtam bele, mert megismertem elég sok embert, akikről kiderült, ha összejönnek egy buliba, ahol van egy gitár, akkor ők zenélni kezdenek. Ahol nem az az elsődleges, hogy egy szép felvétel készüljön, hanem, hogy az előadó és a közönség kölcsönösen jól érezze magát, ha viszont nem teszünk színpadot alájuk, akkor mindez megreked a házibulik zárt közösségében. És az persze fontos, hogy egyetemre jársz, de azért nagyon jó, ha közben lehet másról is gondolkodni! Nem tudtam, hogy milyen lesz, de közösség számára azonnal érdekesnek tűnt, így már az első alkalom is teltházas volt. Egyszerű konstrukció, amelyre valóban volt igény. 

VJO: Mennyire nehéz ezt életben tartani?

Ian: Az első másfél évben azért döcögött, vagy inkább random működött. Nagyon hullámzott a létszám, amelyről kiderült, hogy összefüggésben van a nagy, egyetemi ZH-kal. Aztán megtaláltuk azt a napot, amely mindenkinek jó lehet kéthetente, és toltál beindult a dolog!

VJO: Lényegében az open mic szép szimbiózisban él az egyetemi vizsgarendszerrel.

Ian: Igen! Azután alakult így, hogy tényleg minden variációt kipróbáltunk, de ehhez az is kellett, hogy a Trafik nagyon jó és rugalmas partner legyen, velük igazán könnyű együtt dolgozni.

VJO: Mi az oka, hogy az orvoskar ennyire termékeny zenei és kulturális programok tekintetében?

Ian: Van ez a multikulti olvasztótégely effektus. Esetemben az volt motor, hogy nekem nagyon hiányzott az otthoni open mic, ugyanez a németeknél az Oktoberfest. Itt vagyunk, itt élünk, de csak nagyon ritkán van lehetőségünk hazautazni. Hat évet töltünk itt átlagosan, relatív sok szabadidővel, siránkozhatunk is, hogy hiányzik otthonról valami, de miért ne csinálhatnánk meg inkább?!

VJO: A magyar egyetemisták mekkora sikerrel kapcsolódtak a nemzetközi színtérhez?

Ian: Amikor elindultunk, 99%-ban külföldiek voltak a résztvevők, a fennmaradó 1%-ot a magyar pultosok adták… Mostanra kiegyenlítődtek az arányok, annak ellenére, hogy roppant változó az összetétel alkalomról-alkalomra. Erre büszke vagyok, mert sosem az volt a célunk, hogy létrehozzunk egy párhuzamos külföldi világot!

 

Mert nem a különbözőségünk a hangsúlyos, hanem az, hogy miben tudunk hasonlítani.

VJO: Egy Nemzetközi Est kapcsán alakult meg Mongooz and the Magnet, mennyi volt ebben a törvényszerűség vagy a szerencse?

Ian: Ha visszatekint az ember, biztosan mindig talál egy vonalat, amely azt súgja: Igen, ennek így kellett lennie! Én mégis úgy gondoltam, hogy ez inkább a véletlennek köszönhető, akkor biztosan nem számoltam vele, hogy mindez megtörténhet velünk. A banda csak elindult, mert arra vágytunk, hogy  együtt zenéljünk, dalokat írjunk. Aztán rájöttünk, hogy attól nem leszünk zenekar, ha csak koncertezgetünk, ezért készítettünk egy kislemezt. Aztán az egyik reggel elkezdte játszani a Petőfi Rádió a Number-t, és akkor bólintottunk, hogy hmmmmm, akkor mostantól zenekar vagyunk! Aztán arra gondoltunk, hogy nem vagyunk igazi zenekar, ha nincsen nagylemezünk, és akkor felvettünk egy nagylemezt, aztán egy újabb véletlen kapcsán lett egy menedzserünk, mert rájöttünk, hogy Budapesten is szeretnénk játszani, és semmilyen ismeretünk nem volt a koncertszervezésről, amelyhez a google keresés kevésnek bizonyult. 

Akkoriban két zenekarban is játszottam, és az egyikkel játszottunk egy nagy színpadon kábé 17 ember előtt, majd az egyik tag átment a másik zenekarába és végignéztem, hogy 15000 ember előtt zenél, és arra gondoltam, hogy milyen jó lehet neki, sőt, féltékeny lettem, de ez a féltékenység inkább egy tüzet lobbantott fel bennem, hogy ezt én is szeretném átélni! Arra gondoltam, hogy ez nem lehetetlen küldetés, hiszen én ismerek egy embert, aki ezt elérte. Akkoriban sokféle emberrel zenélgettem, az egyikük Járai Márk volt, akinek egyszer csak szintén sikerült, amiről álmodott. Akkor azt mondtam, hogy itt a második ember, akinek ez sikerült, szóval ez nem lehetetlen küldetés, a tűz pedig csak egyre lángolt bennem…

VJO: Milyen érzés meghallani az embernek a saját dalát a rádióban?

Ian: Igazából én sosem hallottam a Petőfiben a dalunk, csak kaptam az üzeneteket, hogy szól, aztán hogy megint szól, és ez jó érzés volt!

VJO: Ez megváltoztatta a csapat életét, hogy egy országos lejátszási listára kerültetek?

Ian: Ez egy olyan változást hozott a zenekar életében, hogy onnantól mindenki egy kicsit komolyabban vette a csapatot.

VJO: Mostanra viszont már nemzetközi vizekre hajóztatok, hiszen a nyáron Észak- és Dél-Korea határán játszottatok többezer ember előtt. Lényegében ezt az érzést kerested?

Ian: Lehetséges, igen, de lehet, hogy ez egy végtelen történet része, amelynek ez egy darabkája csupán…

VJO: Mi a helyzet a mélypontokkal?

Ian: Például megfordult nálunk már több dobos, most dolgozunk a harmadikkal, és most érezzük úgy, hogy ő az igazi. Szóval éppen új dobost kerestünk, éppen akkor lett a Magnus is apa, így az ő energiái is végesek lettek, nem születtek új dalok, akadozott a munka, és akkor arra gondoltam, hogy orvos vagyok, készül a PhD-m, lehet, hogy mással kellene foglalkoznom… Sok időm volt, többféle dologgal foglalkoztam, és legbelül éreztem, hogy létszükséglet az egész újraindítása! Egy zenekar működése hasonlít egy kapcsolathoz, amelyben a jó időzítés mindennél fontosabb! És akkor mindenkinek volt az életében valami, ami a csapat széthullását okozhatta volna. Viszont egy ilyen epizód után, ha túléled, erősebb leszel, mint korábban. Mert az első 4-5 év a zenekar életében a véletlenekre épült, hogy oké, itt vagyunk, csináljuk! Ezt tudatosra akartuk cserélni, amely kapcsán

sokat kellett gondolkodni arról, hogy kik is vagyunk valójában, mit is akarunk csinálni, vagy merre tartunk, tartsunk egyáltalán.

És ha nemzetközi szintű zenekarrá akarunk válni, akkor teljesítenünk kell azokat az elvárásokat, amelyek azzá teszik a produkciót!

VJO: Megérkezett az új kor számotokra?

Ian: Pontosan. Ez pedig nagyon izgalmas, mert rengeteget terveztünk, készültünk, és most borzasztó kíváncsi vagyok, hogy mi valósul meg ebből!

VJO: Tavasszal még egy csendes nyárra készültetek, hogy aztán Ördögkatlan Fesztivál fellépés, külföldi koncertek, új kislemez, novemberi pécsi koncert következzen helyette. Mire számíthatnak a rajongóitok?

Ian: Új zenét írni kiszámíthatatlan folyamat, nem megjósolható, hogy mi sikerül a tervekből. Az elvárásom, hogy nincs elvárásom, de az nagyon fontos, hogy végső „termék” olyan legyen, amire büszke lehet az egész zenekar! Nem akarunk futni a siker után feltétlenül, olyan dalokat szeretnénk írni, amelyek szépek, jók és remélhetően tetszenek a hallgatóságnak!

VJO: Már utaltál rá, hogy külföldi producerrel dolgoztok, ez tudatos döntés volt a részetekről?

Ian: Abszolút! Magyarországon sokféle zenekar létezik, de azt látjuk, akkor születnek igazán klassz dalok, ha saját maguk producereik a bandák. Külföldön viszont komoly hagyománya van annak, hogy a sikeres zenekarok saját producerrel dolgoznak. Ennek kapcsán is sokat tanultunk, mert az első kislemezünk mi magunk csináltuk, amely valahogy sokkal jobban tetszik a csapatnak, mint a későbbi anyagok, amit már egy hazai producerrel készítettünk. És akkor arra gondoltunk: Oké, kell a producer a csapatnak, hogy irányba álljunk, és találtunk egynéhány olyan nemzetközi szereplőt, akinek tetszettek a munkái. Elküldtünk néhány emailt, és úgy tűnik, éppen a legmegfelelőbb ember válaszolt nekünk. 

VJO: Az, hogy te orvos vagy, aki éppen egy PhD-értekezésen dolgozik, és közben nyílik a nemzetközi siker kapuja, mennyire skizofrén állapot?

Ian: Az egyfelől megkönnyítené a dolgot, ha teljesen sikertelen volna a nemzetközi karrierem. Úgy érzem, hogy két lehetőség van bennem, amelyekért alapvetően vagyok hálás, viszont a kettő nehezen fér meg néha egymás mellett. Most éppen azt érzem, ha a zenére gondolok, hogy nagyon kellene csinálni, és csak azt. Talán fiatalon kell inkább a zenére koncentrálni. Illetve világ életemben imádtam az emberekkel megosztani dolgokat, és mostanában vettem észre, hogy

a zenélést követően olyan érzésem van, hogy na, most sikerült kifejeznem valamit! És ez nem csupán a zene, a dalszöveg, hanem olyan érzésem támad, hogy valamiféle fura, de direkt kapcsolatom alakul ki a közönséggel.

Ilyenkor elégedett vagyok, de ezt csak a zenével sikerült eddig elérnem…

VJO: Az évek múlásával jó és választékos lett a magyarod, amelybe az is belefér, hogy Radnóti verset fordíts. Hogy alakul a viszonyod ezzel a nehéz nyelvvel?

Ian: Egy picit olyan ez, mint lovagolni: egy ideig érzed a stabil kontrollt, aztán a következő pillanatban már lenn vagy a földön. Eleinte alábecsültem, mert nem ismertem, nem gondoltam, hogy ennyire nehéz. Mondtam is, ha egy gyerek meg tudja tanulni, akkor én is! Aztán 10 év után azt tudom mondani: Igen, ez egy nehéz nyelv. Viszont egy állandó kihívás is, én pedig imádok új dolgokat tanulni. Mert, ha van egy átlagos, laza napom, amelyre nem tervezek semmit, akkor beillesztek minimum egy nyelvórát. De érdekes, hogy például a dalszöveg írások során a saját nyelvemről is tanultam rengeteget, hogy mit jelent egy szó, amely túlmutat saját magán, ha kontextusba kerül, amikor összekapcsolódnak a színek és a textúrák. Mert az én nyelvemben egy dologra van négy-öt szó is, a magyar nyelvben viszont legalább húsz, ezért mondható, hogy nehéz nyelv, viszont sokkal nagyobb palettát kínál a festéshez… Azt hiszem, hogy ez egy egész életre szóló kihívás számomra, amely egyre csak gyümölcsözőbb!

VJO: Közismert, hogy vonzódsz az extravaganciához, elég, ha csak a különféle szőrmékre és napszemüvegekre gondolunk. 

Ian: Azt hiszem egész életemben extrovertált voltam. Emlékszem, amikor hétéves koromban egy esküvőre hívtak bennünket, ahol mindenki, a bátyámat is beleértve, elegáns, de unalmas fekete holmikat vett fel, viszont én zöldet, meg pinket akartam felvenni! A barátnőm dizájntervező, így mindig van a házban valami izgalmas és fura holmi. Szerencsére ő is imádja ezeket a dolgokat, így lényegében kölcsönösen inspiráljuk vagy emeljük egymást. 

VJO: Ha a jövőbe tekintünk, lehet, hogy te leszel a következő Brian May, aki bőgővel áll a színpadon, de azért otthon, a szekrényben van egy PhD értekezése is?

Ian: Legbelül érzem, hogy orvosként fogok dolgozni, csak egyelőre azt nem tudom, hogy mikor, majd egyszer csak bekerülök a rezidens képzésbe, úgy hatvanéves korom környékén… 

 

Nota Bene: November 15-én, a Mongooz and the Magnet people=people című, vadonatúj lemezének bemutató koncertjét tartja a Pécsi Est Café-ban, ahol a Srácok mellett fellépnek még a The Qualitons és a Carson Coma zenekarok – őrületes csapatás várható, ne maradjatok le róla!

 

Váncsodi József Oberon

 

 

Váncsodi József Oberon

Váncsodi József Oberon

Váncsodi József a PTE-n végzett, egyetemi évei alatt az UnivPécs újságírója és a Confabula főszerkesztője volt, ma orvosként dolgozik, szabadidejében ceremóniamester, gasztroújságíró, kávé-tea rajongó.