close
CímlapKultúraNövekvő zsebuniverzumok

Növekvő zsebuniverzumok

Szakács Eszter korábban verseket, majd mesekönyveket, az utóbbi időben pedig ifjúsági fantasy regényeket ír. Idén az Ünnepi Könyvhétre készült el a Grifflovasok-trilógia befejező részével, A nulladik zsebuniverzummal. A júniusi, de szeptemberre halasztott – Ünnepi Könyvhétre megjelenő könyve apropóján beszélgettünk a szerzővel.

Emailben beszélgetünk, személyesen sajnos nem sikerült összehozni a találkozót. Ha nem lenne az a körülöttünk lebegő állandósult vészhelyzet megkérdezném, netán Görögországban nyaral, ahol kedvenc istenei megszülettek? Korábban is többször említette, hogy szeretne elmenni arra a vidékre. Sikerült?

Nemcsak elmenni szerettem volna Görögországba, de több ízben jártam is ott, legalábbis néhány szigeten. Először több mint húsz évvel ezelőtt utaztam Korfura, ami a kedvenc szigetem lett, később még egyszer visszatértem oda. De megfordultam Krétán és Szantorinin is. Bár ezek az utazások klasszikus nyaralóutak voltak; a táj, a hely szelleme mély benyomást tett rám, mintegy hátteret adott a görög mitológiának, aminek nemcsak a mitológiai szerepverseimet köszönhetem, de az első mesekönyvemet, a Villámhajigáló Diabázt, valamint A Szelek Tornya című ifjúsági regényemet is. A második regényem, a Babilon egyik helyszíne és főszereplőm lakóhelye pedig konkrétan Korfu azon része, Paleokastritsa környéke, ahol első utazásom során megszálltam.

Egy korábbi interjúban azt olvastam, hogy a következő regényéhez az ókori Egyiptom művelődéstörténetéről készít jegyzeteket. Ezek szerint marad az istenek világánál?

Szándékaim szerint nemcsak az isteneknél, de a Grifflovasokban megteremtett zsebuniverzumok világánál is maradok. Egy ilyesfajta nagyon változatos színhelyekkel és mitológiákkal teli háttérvilág mindig sok potenciált hordoz, én is bőven érzek még benne lehetőséget. Amúgy is szerettem volna egy egyiptomi mitológiához kapcsolódó fantasyt írni, úgyhogy ez lesz a következő kipipálandó tétel a bakancslistámon.

Honnan jön ez a különös vonzódása az ókorhoz és a mítoszok világához?

Azt hiszem, a legtöbb kulturális vonzódásunk a gyerek-és kamaszkorunkban gyökeredzik. Én fiatalon rettentő sokat olvastam, így számos mitológiakönyv és történelmi regény is a kezembe került. Legjobban mindig az ókori szereplők helyébe szerettem magamat beleképzelni. Hogy milyen lenne olyan ruhákat hordani, mint a régi egyiptomiak, Trója falairól letekinteni az ostromló seregre, netán egy Odüsszeusz korabeli gályán hajózni az Égei-tengeren. Emlékszem például Hegedűs Géza Az írnok és a fáraó című regényére, valamint Robert Graves-től a Homérosz lányára, mindkét kötetet többször is elolvastam. Az ókori mitológia egyébként nemcsak a meséimben és regényeimben kapott szerepet, már jóval korábban, a verseimben is felbukkant. Tulajdonképpen az köti össze hídként a lírai és a prózai munkáimat.

Költőként indult, fantasyval folytatta. Elképzelhetőnek tartja, hogy más műfajban is kipróbálja magát? Vagy a fantasy annyira bejött, hogy már nem is szabadul tőle?

Hát krimit vagy kémregényt biztosan nem fogok írni, de más fantasztikus műfajok is érdekelnek a fantasyn kívül. A disztópia mindenképpen bakancslistás zsáner nálam, és egyszer talán sci-fiben is szívesen kipróbálnám magamat.

Mit szeret jobban: írni a történetet vagy befejezni?

Nyilván maga az írás folyamata az, amit egy író leginkább szeret, de a hosszadalmas munka gyümölcse csak akkor értékelhető, ha sikerül befejeznie a történetét. A Szelek Tornya volt az első fantasym, és minden percet élveztem, amit vele töltöttem, de világosan emlékszem, hogy a legnagyobb örömet nem is annyira az utolsó, mint inkább az azt megelőző fejezet írása közben éreztem, mert akkor döbbentem rá, hogy megvan. Hogy ez a történet már az enyém. Most már csak el kell varrni a szálakat, és csiszolgatni a szöveget, de a lényeg, hogy eljutottam az első regényem végére, holott eleinte korántsem voltam biztos benne, hogy sikerülni fog.

Mely (fantasy)-írók gyakorolták Önre a legnagyobb hatást?

Három nagyon népszerű szerzőt tudnék kiemelni. Tolkien nyilván kihagyhatatlan egy (részben) epikus fantasyt művelő író számára. Középiskolás voltam még, amikor megjelent magyarul A Gyűrűk Ura, és miután átverekedtem magamat az első 50-70 oldalon, már le sem tudtam tenni. Korábban nem is nagyon emlékszem, hogy megjelent-e valami színvonalas regény Magyarországon ebben a műfajban, addig azt hittem, a fantasyt csak a Conan, a barbár stílusú könyvek jelentik, melyek eléggé kívül estek az érdeklődési körömön. Tolkiennél lenyűgözőnek találtam a háttérvilág részletes kidolgozását, bámulatos írói luxusnak, hogy nyelvészként még a tündék nyelvét is megalkotta. A Harry Potterek hatását se tagadhatom le, bár már felnőtt voltam, amikor az első kötet a kezembe került. Rowling humorát is értékelem, de legnagyobb bravúrnak nála is a világépítést érzem, azt a rengeteg apró ötletet, amivel annyira élővé teszi az univerzumot, amit kitalált. Talán ez, a komplex világépítésre való képesség az, ami összeköti kettőjüket. Valószínűleg éppen azért váltak fontos szerzőkké a számomra, mert engem is legjobban a világépítés érdekel egy fantasy esetében. Végül George R. R. Martin a harmadik, akit megemlítenék A tűz és a jég dala című sorozata (közismertebb nevén: Trónok harca) első három kötetével. (Az utolsó két megjelent könyvet nem venném egy kalap alá az első hárommal, mert úgy tűnik, ezekkel kezdett el a szerző egy méretes írói kudarc felé menetelni.) Martin kétségkívül iskolát teremtett a dark fantasyban, az ő regényeinek a fordulatai egyszerűen brutálisan kiszámíthatatlanok. Azt gondolom, mindhármuktól tanultam valamit.

A fantasy populáris műfaj, ráadásul aranykorát éli. Nem lesz fordítása a könyveinek?

Nem tudok róla, ez nyilván nem rajtam múlik. A fantasynak amúgy is az angol nyelvű országok a hazája, tömérdek könyv jelenik meg a piacon, szóval el vannak látva rendesen, nem szorulnak importra. Nem valószínű, hogy a nyugati kiadók különösebben érdeklődnének egy magyar nyelvű, az első kötet esetében ráadásul a szociokulturális hátteret illetően is magyar vonatkozású trilógia iránt.

Olvasóként és alkotóként is foglalkoztat a kérdés: mikor ír? Hogy tudja összeegyeztetni az írást egyéb elfoglaltságaival?

Kizárólag a könyvtármentes napjaimon tudok dolgozni a könyveimen, vagyis hétvégéken és a szabadság ideje alatt. Az új regényem megírását ezúttal munkahelyem, az Egyetemi Könyvtár is támogatta alkotónapokkal. Ha nincs ez az időbeli támogatás, a könyv nem jelent volna meg júniusban, csak valamikor a karácsonyi könyvhét előtt. Az írást úgy tudom összeegyeztetni egyéb elfoglaltságaimmal, hogy utóbbiakat a legszükségesebbekre szorítottam le. Mondhatni minimalizáltam. Máshogy sajnos nem megy, a regényírás, különösen a fantasyé, időigényes feladat, és én nem dolgozom túl gyorsan.

Köztudott Önről, hogy tudatosan távol tartja magát az irodalmi élettől, közösségi médiától, szereplésektől. Érzi ennek bármilyen hátrányát?

Nem vagyok naiv, nyilvánvalóan rengeteg hátránnyal jár, ha az ember nincs jelen, ha nem rendelkezik a folyamatos jelenlétnek köszönhető kapcsolati hálóval és státusszal, ha nem tartozik egy csoporthoz sem. Ez nemcsak az irodalmi életre igaz, az élet minden területére. A magam részéről igyekszem minél kevesebbet foglalkozni a vélt vagy valós hátrányokkal, és inkább a munkámra koncentrálok.

Valahol említi, hogy George R. R. Martin szerint kétféle írói típus van: az építész, aki pontosan megtervezi a regényét, és a kertészkedő, aki csak elültet itt-ott egy-egy magot, azután ő maga is ámulattal nézi, mi nő ki belőlük. Hogy egy kortárs klasszikust idézzek, a „regény írja önmagát”?

Nálam abszolút így van, legalábbis ami magát a történetfolyamot illeti. Soha nem szoktam vázlatot írni, mielőtt nekilátok egy új könyvnek. Legfeljebb néhány homályos elképzelésem van bizonyos csomópontokról, karakterekről és helyszínekről, amiket szeretnék viszontlátni a mese szövetében. Arra törekszem, hogy nekem ugyanakkora kaland legyen átélni az eseményeket, mint a hőseimnek, szóval soha nem akarom pontosan tudni előre, mi fog történni. De Martin arról is beszél, hogy a két fő írótípus ritkán nyilvánul meg tisztán: bármennyire is ösztönösen írok, az én szerkesztő énem is be szokott kapcsolni, ha megvagyok a napi adaggal. Olyankor már elkezdem farigcsálni a megszületett szövegrészeket, és menet közben általában azon is agyalok, hogy és hová tudnám szervesen beilleszteni a sok jegyzetben lefirkantott apró ötletet, vagy a kultúrtörténeti adalékot, hiszen az ifjúsági regények egyik funkciója a műveltség tágítása, amire a mitológiai fantasy szerintem különösen alkalmas.

Történetei a valóságtól erősen különböző világokban játszódnak. Ez a világ hermetikusan elzárt a mindennapoktól? Nem szivárog be a valóság?

Az események nálam mindig a valóság talajáról rugaszkodnak el. A Szelek Tornya esetében például kamasz főszereplőm, Mira, párhuzamosan él a mai Magyarország egyik vidéki városában, valamint az Olümposzon, a görög istenek világában, vagyis a fantasztikum keveredik a realitással. De a másik két regénynél is egy-egy valóságos helyszín a dobbantó a karaktereim számára: a Babilonnál az utazások során már említett Korfu szigete, A nulladik zsebuniverzum esetében pedig az a skóciai kisváros, aminek fiatal koromban több mint fél évig lakója lehettem. A földi életet nem idealizálom, megjelenik benne például az iskolai zaklatás, a válás, a diszkrimináció. A Babilonban még a néhány éve politikai problémává vált migráció is előbukkan említés szintjén, vagyis a könyveim a téma fantasztikuma ellenére jó néhány szállal kapcsolódnak a valósághoz.

A szülővárosa és lakóhelye, Pécs, valamilyen formában felbukkan-e a regényeiben?

A Szelek Tornya esetében igen. A vidéki egyetemi várost, ahol a főszereplőm él, bár nem nevesítettem, Pécsről mintáztam. A lakótelep, ahol Miráék tízemeletes háza áll, ugyanaz, ahol felnőttem, és aminek a szomszédságában most is lakom, az iskolát, ahová a lány jár, a gyerekkori iskolámról mintáztam, Mira apja pedig azon az egyetemen tanít, ahol én is tanultam. Sőt, elmondható, hogy az egész történet arról a környékről indul, ahol élek. Évekkel ezelőtt, amikor belefogtam a regénybe, az egyik közeli lakóépület helyén még csak egy félbemaradt építkezés volt, ahol a bekerített telken egy sárga daru árválkodott legalább két éven át. Ez a telek és ez a daru az első fejezet színtere, itt található a Kapu, ahonnan Mira átlép egy másik, fantasztikus világba, és kalandozásai során ide is érkezik vissza.

(Az interjú augusztus 18-án készült.)

Aknai Péter

Aknai Péter

A hozzászóláshoz be kell jelentkezni