A Pécsi Nemzeti Színház és az Escargo Hajója koprodukciója az Ö.K.Ö.R címet viseli, mely a 7-8. osztályos kötelező olvasmányokból válogatva egy „irodalmi osztálykirándulásra” invitálja a nézőket. Az előadás nem csak a 7-8. osztályos diákoknak, illetve pedagógusoknak lehet érdekes, hiszen olyan időtlen, mindenkit érintő témákat dolgoz fel, mint a felnőtté válás és a szerelem.
Az előadás két felvonásra bontható, mely az előadók személyén és a kötelező olvasmányok témakörén kívül nem – vagy csak lazán – kapcsolódnak egymáshoz.
Az első felvonás a felnőtté válás viszontagságait járja körül a kötelező olvasmányokon (Abigél, Légy jó mindhalálig) keresztül. Ahogy azt a színház honlapján is olvashatjuk: „Mindig felnőttek akarunk lenni, miközben ugyanígy kajtatjuk a szerelmet, és ebben az időben egyáltalán nincs szükségünk és időnk sem a kötelező olvasmányokra. Mi van akkor, ha pont ezek az élmények, ezek a drámák adhatnak nekünk segítséget? Csak egyszerűen olyan messze kerültek már tőlünk, hogy észre sem vesszük, hogy társaink lehetnek a felnövésben.” – ennek a távolságnak a megszüntetésére törekszik az előadás mindvégig.
Mindannyian bele tudjuk képzelni magunkat a darab elején megjelenő, felelő diák szerepébe: a színészek bemutatják a rossz tanulót, a jó tanulót, sőt a modern tanulót is, aki olyan jelzőket használ feleletében, (Szabó Magda Abigél című művének tartalmi összefoglalásakor) mint
a „szétadtam”, a „crush”, a „full para” és a „csicskagyász”, amit olvashatunk korképként, a fiatalok elé tartott tükörként, de karikatúraként is.
E karakterek megformálása igazi jutalomjáték lehet a színészeknek!
Az első felvonásban Szabó Magda Abigél című művét, valamint Móricz Zsigmond Légy jó mindhalálig-ját mutatják be, ha úgy tetszik, a korosztály egy „fiús” és egy (vagyis a kötelezők között egyetlen) „lányos” története. A jelenetek felváltva emelnek ki egy-egy döntő mozzanatot a két történetből, melyeket időnként kiszólás vagy épp a közönség bevonása gazdagít.
Rendkívül tetszett az a kiragadott, megállított pillanat, amikor Arató Ármint, Nyilas Misi szerepében teljes kétségbeesésében látjuk, hogy „Nem akar kötelező olvasmány lenni!”, nem akarja, hogy a gyerekekre rákényszerítsék a történetét, hogy aki olvassa, már a második oldal után elaludjon, hogy a lányok ellenszenvesen álljanak hozzá, mert egy újabb „fiús hülyeséget” kell olvasniuk a Pál utcai fiúk után. Milyen mindenki által gondolt, de ki nem mondott igazságok! Holott tényleg fontos Nyilas Misi története, csak épp már ott elrontjuk, vagy elrontják nekünk, hogy elé kerül az a szó, hogy
„k ö t e l e z ő”.
Nagyon remélem, hogy mindenki életében volt már olyan olvasmány, amin „végigszenvedte” magát azért, mert kötelező volt, de olvasás közben rájött, hogy „annak ellenére” mégis jó! Mégis hozzá, sőt róla szól!
Nagyon szép pillanat, amikor az első felvonás végén Gina és Misi a „fiús” és „lányos” kötelező olvasmányok főhősei találkoznak egymással!
A második felvonásban, ahogy az a darabban is elhangzik: „a leghíresebb magyar szerző” William Shakespeare kerül porondra a Rómeó és Júlia, illetve a Szentivánéji álom kapcsán, mellyel az alkotók Móricz Zsigmond Pillangóját állítják párhuzamba, a szerelem témakörére fókuszálva.
Mi is a szerelem? Mi okozhat gondot a szerelemben?
Mitől válik izgalmassá egy szimpla szerelmi történet? Mi az, ami színpadra vihető mindebből?
Míg az első felvonásban egy osztályközösséget láttunk, addig a másodikban egy társulat életébe nyerünk bepillantást, akik azon tanakodnak, melyik darab ragadja meg legjobban a szerelem lényegét, melyik legyen az, amit végül színpadra visznek?
A második felvonás jóval lendületesebb, gyorsabban váltják egymást a színdarabok, dinamikusabb a játék. Ez abból is adódhat, hogy az első felvonással szemben itt nem kettő, hanem már három mű keveredik az előadásban. Mégis, mintha a színészi játék is fokozottabb lenne. A színészek olykor hadarásig kapkodnak a szövegekkel, átadják magukat a jelenetek hevének. Ugyanakkor az is lehet, hogy ez a fajta „kapkodás” a darab frissességének, kiforratlanságának tudható be.
A két felvonás térben is elkülönül egymástól, hiszen míg az első felvonás nagyrészt közvetlenül a színpad előtt, a nézőkhöz közel játszódik, addig a második felvonás javarészt már fent a színpadon jelenik meg, kihasználva a hatalmas tér adta lehetőségeket, bejárva annak minden zugát.
Számomra a díszlet, a jelmezek és a fénnyel való térkijelölés is mind-mind a diákszínjátszó előadások hangulatát idézték: megvalósult a „kevesebb néha több” elve, a monumentális díszletek és a szemet kápráztató, korhű jelmezek helyett a kreativitás, a színészi játék, a fények és a zene használata, a finom utalások és apró jelzések kerültek előtérbe. Rendkívül ötletesnek tartottam a jelmezeket, kiváltképp
a Rómeó és Júlia játszásakor megjelenő piros és kék kapucnis felsőket CPLT és MTG felirattal!
A darab nem titkolt célja, hogy közelebb hozza a már jól ismert történeteket a mai modern olvasókhoz/nézőkhöz. Ennek egyik eszköze, hogy a darabban megszólaló dalokat Beck Zoltán (30Y), valamint Kardos-Horváth János (Kaukázus) szolgáltatják. Izgalmasnak tartom ezt a koncepciót, hiszen mindkét énekes a saját zenekara dalait játssza, így mindegyik előadás más és más hangsúlyokat, más zenei aláfestést és ezáltal más hangulatot is kap. Emiatt arra ösztönöznék mindenkit, hogy
ha teheti, mindkét szereposztásban nézze meg az előadást!
Habár hatalmas 30Y rajongónak vallom magam, az igazság az, hogy nekem jobban tetszett az előadás, amikor Kardos-Horváth János, Janó szolgáltatta a zenét. Úgy éreztem, hogy a Kaukázus dalaival teljesedik ki az előadás! Mind szövegében, mind hangulatában tökéletesen alátámasztották, kiegészítették a színpadon történteket! Köszönöm az élményt!
Az előadás rendezője Tóth Zoltán, - és ha már említettem a diákszínjátszó előadások hangulatát, akkor hadd használjam azt a kifejezést, hogy – a játszók pedig: Arató Ármin, Beck Zoltán, Füsti Molnár Éva, Illés Alexa, Kardos-Horváth János, Köles Ferenc, Takaró Kristóf, Urbán Tibor, és Vlasits Barbara.
Mindenkinek szeretettel ajánlom ezt a tanulságos, fontos témákat felvető, beszélgetésindító előadást!
