close
CímlapKultúraPaleoszex, karantén, interjú

Paleoszex, karantén, interjú

Meskó Norbert, Covid, járvány
2020. július 03.

Meskó Norbert evolúciópszichológust (PTE BTK) kérdeztük.

A történelem során már sokszor volt olyan járványban része az emberiségnek, ami a mostaninál jóval több halált okozott. Miért lehet az, hogy nem alakult ki egy olyan viselkedésmód, ami elősegítené egy járvány leküzdését?

Hát ... igazából kialakult egy egészen jól működő kognitív-emocionális-viselkedéses rendszerünk erre az elmúlt 1,8 millió évben. Ha elmondják nekünk, megértjük a veszély és védekezés jelentőségét, és egyébként is felismerjük a fertőzésekkel járó testi elváltozásokat (pl. kelések, sötét foltok a bőrön, betegségre utaló viselkedés, stb.), amelytől undorodunk, és amely elkerülést vált ki még ma is a legtöbb emberből. Ez mind jól működött évezredeken keresztül, és a ma élő természeti népeknél (pl. himbák, hadzák, bushmanok, stb.) szintén. Mivel a törzsfejlődés során az emberelődökre nehezedő evolúciós kihívást nem az olyan betegségek jelentették, mint a szívinfarktus, vagy a cukorbetegség, hanem főként a kórokozók (paraziták, vírusok, baktériumok), fajunk kifejezetten érzékennyé vált a társaik egészségességének / betegségének felmérésére. Ez az alaphelyzet (a környezeti fenyegetettség a fertőző betegségek miatt) valójában csak az elmúlt 50-100 évben változott meg a nyugati világban a védőoltásoknak köszönhetően. Bár édesanyám, aki 1944-ben született, még őrzi az emléket arról, hogy vírusos gyermekbénulás járvány miatt iskolás korában mind a négy testvérével házi karanténban voltak hónapokig (és persze az összes gyerek az országban), ilyen élménye az őt követő generációknak már nincsen. Valójában a modern, nyugati életformánk, berendezkedésünk egy meglehetősen törékeny biztonságérzettel töltött el bennünket – mostanáig. Szóval rendelkezünk a járványok túléléséhez szükséges viselkedéses adaptációval (távolságtartás képessége, bizalmatlanság, társak egészségi állapotának detektálása, stb.), de ezeket „elaltatta” a jólét. Mint ahogyan rendelkezünk a futás, mászás, elrejtőzés, óvatosság képességével is, ha egy ragadozó elől kellene menekülnünk (őseinknek ugyanis milliószor kellett), de modern világunk „elaltatta” ezeket a képességeinket.

A Dekameronban leírt viselkedési stratégiák - a nagyon óvatos bezárkózó, a mértékletes és az úgyis minden mindegy alapon tivornyázó - kottára olyanok, mint amiket most lehet látni vagy olvasni. Lehetnek ezeknek evolúciós gyökerei?

Mai tudásunk szerint az alapvető személyiségvonások (pl. nyitottság, barátságosság, lelkiismeretesség, lelki stabilitás, együttműködésre való hajlam, stb.) biológiai alapú, és bizonyos értelemben öröklődő vonások, amelyek ősidők óta velünk vannak és jellemzik az emberiséget. Úgy tűnik, nincs új a nap alatt – legalább is, ami az emberi természetet illeti. Ami új, az a technológiai környezet. Az introvertált személyiségű ember számára nem egy mission impossible a karantén által teremtett szűkebb élettér, míg az extrovertáltak kínszenvedést élnek át, ha nem mehetnek társas összejövetelekre. A szorongóbbak, gátlásosabbak számára ismerős helyzet lehet a karantén miatti óvatosság, míg a gátlástalanok kimondottan feszültek, frusztráltak lesznek a korlátozásoktól.

A Dekameronban a főszereplő társaság mintegy karanténba vonulva elzárkózik a többiek elöl, és történeteket mesélnek egymásnak - mennyire gondolod ezt nyerő stratégiának?

Abszolút nyerőnek tartom, és nem csak a XIV. századi pandémia viszonylatában, hanem akár a mi aktuális járványunk tekintetében is. Talán a történetmesélés modern változata, a filmnézés is ezért volt ilyen népszerű tevékenység a kijárási korlátozás alatt. Mi emberek, történetekben élünk: ősidők óta történetekben adjuk át egymásnak a tudást, a normákat, és akár identitást formáló információkat is. A történetek iránti éhségünkre épül a dollármilliárdos profitot termelő filmipar, és az elektronikus sajtó mellett még mindig népszerű könyvkiadás. A Dekameronban szereplő elvonulás és mesélés nem csak a járvány túlélésének kiváló stratégiája, hanem a belső utazások lehetősége is. Nem beszélve a közösen átélt történetmesélés/ hallgatás közösségteremtő erejéről! Hasonlót élhet át, aki ellátogat a Gombolyító Meseterápiás Egyesület (https://www.facebook.com/gombolyito/) bensőséges, kislétszámú mesemondós rendezvényeire, amit minden érdeklődőnek jó szívvel ajánlok.

Több cikket olvastam arról, hogy most aztán baby boom várható, mert az emberek a karanténban többet fognak szexelni. Evolúciós szempontból közelítve mi erről a véleményed? (Egyébként volt egy nőgyógyász aki szerint pont, hogy elkerülik az emberek a gyermekáldást ilyenkor, gazdasági okok miatt.)

A demográfiai robbanás, és az, hogy miért szexelnek az emberek olyan különleges kérdések, hogy mindkettőnek érdemes lenne egy-egy külön beszélgetést szentelni egyszer. De egy szaporodással kapcsolatos humán paradoxonra már most is kitérhetünk. Nem a hétköznapi racionalitás mentén történnek a reprodukcióval kapcsolatos döntéseink. Arról van szó, hogy környezeti kitettség (nélkülözés, bizonytalanság, fenyegetettség) a járványok, háborúk utáni évtizedekben megemeli a születésszámot, míg a jólét, gazdagság csökkenti azt. Az ilyen veszélyhelyzetekben bizonyos mértékig visszaszorul a termékenység, míg a békeidőszakban és a járvány múlásával magasra emelkedik egy darabig. A mostani járvány nem biztos, hogy olyan mértékű gazdasági/ társadalmi depressziót hoz a fejlett világban, amely hatással lehet a reprodukcióra. De mivel a járvány még nem ért véget, és a járványt követő gazdasági válság csak most kezdődik, csak találgatni lehet. Az a népi logika biztosan nem működik, hogy most sok férfi és nő maradt otthon kettesben, tehát sokkal több lesz a gyerek. Ahhoz nagy áramszünetnek is kellett volna lennie. Az online pornófogyasztás ugyanis észrevétlenül hangolja át a szexuális vágyainkat, fantáziáinkat és viselkedésünket, és mindezt olyan irányban, amely nem kedvez a valódi partnerrel átélt bensőséges szexuális kapcsolatoknak. Hevesi Kriszta szexuálpszichológus YouTube csatornáján (https://www.youtube.com/user/hevesikriszta/videos) mostanában elég sokat lehet erről olvasni.

Mennyire tartod lehetségesnek azt, hogy az emberek szokásai - pl. a kézfogás vagy a beteglátogatás szokása - drasztikusan megváltozzanak?

Ez egy nehéz kérdés. Az ismerőseim között azt láttam a karantén időszak alatt, hogy a visszafogottabb, szorongóbb emberek könnyebben átálltak a társas távolságtartás új szabályaira, míg az impulzívabbak kevésbé. Az utóbbiak azt hangoztatták, hogy nem félnek a fertőzéstől, ezért kezelik lazábban a tiltásokat. Mivel hazánkban viszonylag kevés áldozatot szedett a járvány (mondjuk Olaszországhoz képest), ezért szerencsére ezeknek az impulzívabb, tiltásokat nehezebben betartó ismerőseimnek nem kellett azzal szembenézni, hogy esetleg akaratukon kívül megfertőzték a szeretteiket, idősebb hozzátartozókat. Valószínűleg a személyes érintettség megtapasztalása egy fertőzés továbbadásában, vagy a megbetegedés ténye azokat a társainkat is óvatosságra inti, akik „nem félnek”. Jelen helyzetben a szokások megváltozása inkább „felülről”, formálisan várható, és nem a hétköznapi emberi kapcsolatokból. Az emberek jelenleg örülnek, hogy „minden majdnem olyan, mint régen”, és szívesen ölelkeznek, puszilnak, fognak kezet ismerősökkel, barátokkal, családtagokkal. Azonban, ha a hivatalos helyzetekben idegenek találkozásakor (pl. állásinterjún, munkahelyi közösségekben, vállalati, politikai vezetők) az új protokoll nem javasolja vagy egyenesen tiltja a személyes fizikai kontaktust, úgy ezek a viselkedéses normák leszivároghatnak a hétköznapi kapcsolatokba is. Például az autószerelővel, akivel évente csak 3-4 alkalommal találkozom (de ő naponta több emberrel is), nem fogok kezet rázni, még akkor sem, ha korábban ez természetes volt, mert potenciális veszélyforrásai vagyunk egymásnak. De persze kell valami helyette, ami funkcionálisan ekvivalens, mint pl. a lábfej összeérintése. Vagy a felemelt kézzel való intés, ami ráadásul 2-3 méterről is működik. Szóval, ha újra itt lesz a járvány, gyorsan ráállunk, mert ezek a viselkedésformák megvédenek bennünket és a velünk együtt élőket.

Sokat olvastam arról, hogy a globalizáció mennyire felgyorsította a vírus terjedését. Máshol meg arról, hogy éppen amiatt terjedt ilyen gyorsan, mert az ember közösségi lény. Mi erről a véleményed?

A kettő együtt működik. Az ember alapvetően társas lény, a humán evolúció is csoportosan együtt élő közösségekben zajlott. Az egyik legnagyobb büntetés az, amikor az embert átmenetileg megfosztják a társas kapcsolatoktól (pl. börtön, magánzárka). Még a legintrovertáltabb embereknek is (akik nem parti arcok, és jól elvannak magukban otthon olvasgatva) szükségünk van időnként a társakkal való érintkezésre, eszmecserére, fizikai kontaktusra. És mivel a koronavírus terjedésének alapfeltétele az emberi érintkezés, éppen a közösségekben (focimeccs-szurkolók alkalmi közönsége, idősotthonok közössége, stb.) terjedt a leginkább. A globalizáció ehhez annyiban járulhatott hozzá, hogy manapság az olcsó repülőjegy miatt az egész világ könnyedén átjárható. Szóval éppen ennek a két ténynek (az ember társas természete és a technológiai/ gazdasági fejlettség miatti globalizáció) a kölcsönhatása lehet a vírus terjedésének a melegágya. Mivel az emberi természetünket nem tudjuk „lekapcsolni”, és az ember nem egy sziget, hogy egyedül élje a napjait, csupán azért, mert az biztonságosabb lenne, ezért a technológiával felturbózott globalizációs életformánkon kell változtatni. És ez valószínűleg azt jelenti, hogy bizonyos szektorok (pl. turizmus-vendéglátás, szórakoztató ipar, felsőoktatás) bezuhannak, megszűnnek, átalakulnak – komoly gazdasági recesszió várható. Az egyén szintjén ez pedig azt jelenti, hogy adaptív megoldásokat kell találnia mind a munkavállalás, mind a magánélet újfajta kihívásaira.

Fura volt újraolvasni a Dekameront, mert egy csomó olyan történetet olvastam benne, amit aztán más és más formában újra feldolgoztak. Benne van például egy olyan történet, amiben a féltékeny férj megeteti a feleségével a szeretője szívét (megsütve). Ez valamiféle evolúciós tabu, hogy nem eszünk embert? (A nő egyébként öngyilkos lesz, amikor megtudja, kiből evett.)

Az emberevés tilalma inkább kulturális tiltás. Még akkor is, ha sokunkból elemi undort vált ki a gondolata is annak, hogy megegyük egy embertársunkat. A fejlett világban az antropofágia (kannibalizmus) nem elfogadható viselkedés, és a történetekben inkább horrorisztikusan hat. A fajtársaink elfogyasztása persze számos egészségügyi kockázattal jár együtt. Például olyan fertőző betegségekkel, mint a ritka, de halálos kimenetelű Creutzfeld-Jakob betegség, amely egy progresszív központi idegrendszeri sorvadás. Talán azért is undorodunk az emberevéstől annyira (túl a kultúránkra jellemző tiltáson), mert alapvetően nincs benne fajunk viselkedésrepertoárjában a kannibalizmus. Nem úgy, mint számos más faj esetében (pl. bizonyos halak, rovarok, stb.), amelyeknél abban az ökológiai fülkében, amelyben élnek olyan limitált a tápanyag, hogy „kényetelenek” alkalmanként vagy rendszeresen elfogyasztani egymást. Például az imádkozó sáskák egyes fajainál a párzás után a nőstény megeszi a hímet.

Szerepel egy olyan történet is, ami kis túlzással egy Rómeó és Júlia-féle szerelmi dráma, csak itt főzetet iszik a lány, és a szerelmeséről kiderül, hogy nem tetszhalott. Viszont ugyanúgy két ellenséges család sarja az, akik egymásba szeretnek. Miért van az, hogy ha valaki "tabu" (mert pl. egy ellenséges család tagja), egyből sokkal vonzóbb?

Az emberiség ősi történetei közé tartozik a két ellenséges család ifjú sarjainak tiltott szerelme, amely történelmi korokon átívelő, mindenkit megmozgató történet. Egyrészt az ellenséges családok, törzsek, városok, államok közötti feszültségek a történelem előtti időkben is voltak. Másrészt a (szülők által) tiltott (tinédzserkori) szerelem szintén univerzális alaphelyzet, amely minden kultúrában ismert. A kettő kombinálása pedig tökéletes kézfogó. A szabad párválasztás (kölcsönös vonzalom, szerelem, majd házasság) inkább a modern nyugati világ individualista értékrendjének terméke. Keleten (és 100-150 évvel ezelőttig még nálunk is) a szülők által előre elrendezett házasságok voltak a hagyományosak. Mivel a serdülőkor fejlődéslélektani szempontból az individuáció, az egyéni idenitátás kibontakozásának az időszaka (amikor a fiatal a saját döntésein keresztül próbálgatja a határait), a párválasztás különösen fontos, érzékeny és hangsúlyos része ennek a folyamatnak. A Rómeó és Júlia történetet a felnőtt emberekben is megszólítja ezt a „kibontakozó” serdülőt, aki az első önálló döntéseit hozza. Ha valaki felnőttként is az „annál vonzóbb, minél tilosabb” elv mentén szervezi az életét, és olyan kalandokba megy bele, amelyek erről a fajta csábításról szólnak, az pszichológiai szempontból valószínűleg éretlen, és a lelkében lázadó kamasz maradt. A szabadság nem azt jelenti, hogy minden megtehetek, amit csak éppen akarok, hanem sokkal inkább azt, hogy bár vágyom rá, és izgat valami, mégsem teszem meg, mert nem akarom. Tudok nemet mondani és akarok is. A legtöbb tabu olyan dolgokat tilt, amelyek eredményeképpen az emberek, embercsoportok békésen egymás mellett tudnak élni.

Tegyük fel, hogy jön egy második betegséghullám az ősszel. Mit tanácsolnál, mit tegyünk annak érdekében, hogy a távolságtartás ne járjon elmagányosodással? (Egyébként van olyan kollégám, aki minél több online értekezleten vett részt és minél többet telefonált, annál magányosabbnak érezte magát.)

Érdemes megtalálnia mindenkinek a személyre szabott módszereket, és erre az első hullám karanténja remek főpróba lehetett. Hiszen nem vagyunk egyformák. Például egy háromgyerekes családnak, ahol iskolás és óvodás gyereke vannak, valószínűleg a házi oktatás szervezése és a saját home office munkateljesítés mellett nem biztos, hogy felmerült a külső kapcsolatok hiánya, a szemöldökbefonás művészetének elsajátítása, vagy hogy éppen most kéne saját YouTube csatornát indítani. Egyetemi oktatóként például azzal szembesültem, hogy sok hallgatóm (akik partnerükkel Pécsett közös albérletben lakva fiatal felnőtt párként életek együtt) a karantén alatt hazautazott a szüleihez, és gyerekszerepben élte otthon a bezárt napjait a nála kisebb testvéreivel, akikkel már évek óta nem élt esetleg együtt. Ezek a helyzetek természetesen nem az elmagányosodás kihívásáról szólnak, sokkal inkább arról a paradoxonról, hogy miként lehet egy „túl-lakott” élettérben időnként mégis önmagunkkal lenni időnként a gondolatainkkal. És ez legalább olyan probléma, mint az egyébként egyedül élők elmagányosodás érzése a karantén ideje alatt. Az online kapcsolattartás természetesen remek pótlék lehet ezekben az esetekben. Ha valakinél az online jelenlét személytelensége, ridegsége deperszonalizációs érzéseket okoz, akkor elképzelhető, hogy egy alapvető problémát, alapszorongást erősít fel a helyzet. Lehet, hogy érdemes erről szakemberrel konzultálni, főleg a járvány második hullámára készülve. Az eddigi „normál” életvitelünk természetesen egy csomó problémás lelki működésünket elfedett és számos nehézség azért bukkanhatott elő a karantén alatt, mert lehullt az azt fedő „lepel”. Ha valaki nehezen viseli a szingli létet (ún. kényszerszingli). miközben csillapítatlan vágyat érez a párkeresésre, csak épp sosem talál olyat, aki őt is akarja, annak pl. kifejezetten nehéz lehetett a mostani  egyedüllét.

 Ó, és még egy kérdés, ez már nem a Dekameronhoz kapcsolódva, csak eszembe jutott. Tegyük fel, hogy valaki megkap valamiféle fertőző betegséget és túléli. Mondjuk bárányhimlős lett a középkorban, és túlélte, de sok heg borítja. Jelentheti ez azt, hogy ő maga ennek ellenére vonzóbbá válik, mert jobbak a túlélési esélyei hosszú távon?

A kutatások szerint kifejezetten érzékenyek vagyunk a külső megjelenés egészség-szignáljaira, amelyek például a szem, bőr, haj, köröm, mozgás, fogazat látványa vagy a lehelet, testszag kémiai anyagai útján jutnak a társas közegbe. A bőrön látható sötét foltok aktuális fertőzésre, potenciális veszélyre utalnak, ezek averziót váltanak ki. A himlőhelyes („ragyás”) bőr éppúgy nem vonzó, mint a pattanásos, bár mindkettő – közvetve – valamilyen, egyébként fontos biológiai üzenetet hordozhat. A pattanásos bőr utalhat tulajdonosa nemi érettségére (amely fontos szignál a társas kapcsolatokban), a himlőhely pedig a halálos betegséggel szembeni sikeres túlélésre. Egy betegséggel szembeni fogékonyságnál azonban sokkal hatékonyabb fitnesz indikátor az immunitás jelzése, azaz, ha valakin azért nem látszanak himlőhelyek, mert el sem kapta a betegséget. Ha ez nem így lenne, akkor a védőoltások miatti immunitás kialakulását követően az emberek „kamu-hegeket” tennének magukra, hogy a vonzerejüket ezzel fokozzák. De ennek épp az ellenkezője igaz: szeretnénk a bőrünket hibátlanná varázsolni. Illetve inkább csak a nők, hiszen a hibátlan női arcbőr a szervezet optimális ösztrogéntermelésének jelzése, amely az fogamzásgátló tabletták elterjedése előtt időkben együtt járt a több egészséges és túlélő utód kihordásának képességével. Néhány kutatás tanúsága szerint a harcokban szerzett hegek azért növelték a férfiak vonzerejét, mert azokban a korokban és kultúrákban, amelyekben halálos kimenetelű összeütközések mindennapiak voltak, ez a jelzés együtt járt a túlélés képességének, a rátermettségnek és a fizikai erő birtoklásának képességével.

 

Harka Éva

A hozzászóláshoz be kell jelentkezni