Az ég óvjon attól minket, hogy egy 73 éves regény újra népszerűvé váljon. 2019-ben január végén a francia olvasók tömegesen vásárolták Camus Pestisét, négyszer annyian, mint egy évvel korábban. Japánban egy hónap alatt annyi fogyott belőle, mint 31 év alatt összesen, később korlátozták a megvásárolható kötetek számát, így is 150 ezer eladott példány fölé emelkedett az eladott könyvek mennyisége. De miért is olyan fontos ez a könyv?
Előre bocsájtom, hogy Kafka mellett Camus az egyik legkedvesebb íróm. Nem a Pestis című regénye miatt. Amikor először olvastam, még húszas éveim elején, jól megírt, korrekt, de kissé unalmas könyvnek tartottam. Nem igazán értettem a regény több vonását. Elsősorban a témaválasztását és a patetikumát. Holott tetszettek figurák, tetszett a könyv alapvető visszafogottsága, mégis, ahol túlterjengett benne a patetikum, ott hitelét veszítette számomra. Összevetve a Közönnyel, amelyet zseniálisnak éltem meg, ez is egy komoly író nagy regényének tűnt, de olyasmi célzatúnak, amellyel biztosítja valaki a maga számára a Nobel-díjat. Merthogy Camus Pestise számomra akkor csupán metaforaként hatott, mi más lett volna a métely, mint a nácizmus maga, amely a regény születésének idején – 1947 – igencsak feldolgozandó kérdésként létezett. Azt a képet, ahogy az átalakított villamosok viszik a betegség áldozatait az égetőkemencékbe nehezen tudtam nem a zsidókra vonatkoztatni. Az akkori véleményem – a Pestis metafora jellegét illetően- pedig felülírta az idő, s a 2020-as járvány tapasztalata.
Anno Camus könyvét regényként olvastam. Egy jól megírt, nem tényeken alapuló fikciós műként. Aztán ahogy újraolvastam, néhány nyilvánvaló különbségen túl – a regényben Oran városa természetesen nem rendelkezik saját korunk technikai eszköztárával, ott egy távirat feladása is órákba telik, s ott a városon kívül nincs járvány, a világban minden folyik tovább a maga medrében, csak Oran falain belül áll meg az élet- elkezdett a máról szólni.
A Pestis főhőse Bernard Rieux, foglalkozása szerint orvos, s egy idő után kiviláglik, a regény narrátora is egyben. Az ő gondolatain keresztül halljuk, értjük meg a világot. Ő mondja ki, hogy:
Ami pestisnek látszik, mi más lehetne, mint pestis?
A hivatalosságok tagadtak. Mi mást tehetettek volna? Annyira ismerős helyzet, a közelmúltban butaságokat twitterező amerikai elnök alakja jutott eszembe, vagy épp a brazil kollegája viccelődő szavai után, ahogy nőtt az országukban a halottak száma, kiestek a szerepükből. Ha a mai New Yorkról írná Camus, akkor halottszállító villamosok helyett hűtőkocsik szerepelnének benne, mert nem tudták a halottakat megfelelő ütemben eltemetni. Ismerős az is, hogy az a fajta biztonságérzet, amelyben a nyugati világban élünk, éltünk megszűnt egy időre. Ahogy megrendült egy világ gazdasága valamitől, ami csak mikroszkópon keresztül is alig látható. És Camus regényében elképesztően precízen írta le, hogyan bénítja meg a modern nagyvárost a járvány. Mert Oranban 1940-ben azt hitték, a pestis már a múlt.
„Hát ez lehetetlen, hiszen mindenki tudja, hogy Nyugaton már nyoma sincs.”
Az is ismerős szituáció, hogy mennyire nem vették komolyan a regényben a betegséget. Ha úgy teszünk, mintha nem létezne a baj, akkor az eltűnik magától? A hasonló szituációt átélve döbbenetes pontosságúnak hatott a regény. Camus, mint egy karmester, felvázolt helyzeteket, érzeteket, problematikát. Nem szüremlik be a karanténba világpolitika, világháború. Ahol járvány van, ott járvány van. Azon túl nem létezik más az univerzumban.
Orán látképe
Különös olvasmány a regényhez írott előtanulmánya Camus-nek, a Bátorítás a pestisdoktoroknak, mely 1947-ben jelent meg a Cahiers de La Pléiade című folyóiratban, Jegyzetek A pestishez (Archives de La Peste) címen. A közreadó Nyugatiter.blog szerint nagy valószínűséggel 1941-ben íródott, hat évvel A pestis megjelenése előtt, és a regényhez végzett előmunkálatok részét képezi a szöveg. A Bátorítás a pestisdoktoroknak számomra megadta azt a hiányzó elemet, amit húszas éveimben hiányoltam a Pestisből. A halálról, s a halállal szembenézőkről egyaránt ír iróniával, komolysággal, kedvességgel, sokféleképpen, ahogy azt egy ekkora kérdéssel szemben el lehet várni. Ez a szöveg gyönyörű, erős, hiba nélküli olvasmány, s bár nem éri el a szerző Sziszüfosz mítosza című szövegének fontosságát, de bárkinek ajánlott lehet. Nem olyan lassúdad, mint a regény, s egészen más regiszterben szólít meg mindenkit. S talán nem véletlen, hogy orvosoknak különösképp ajánlott.
A Pestisnek nincs igazi cselekménye. A benne zajló események tartalmaznak némi akciót, de nem az a lényeg. Inkább a keresztmetszet jelleg működteti, néhány városlakóról tudunk meg csak többet. Ott van akár a mondatával bíbelődő Grand alakja, aki egyetlen mondatát próbálja jól megírni. Camus személyessége az ilyen kis nüanszoktól működőképes máig. Megragadta azt, ami korokon átívelően érdekes maradhat, az emberi mivoltot. S egy ilyen helyzetben, amikor az elszigetelődés – egy ország, egy város, egy ember elszigetelődése – mindennapivá válik, korokon átnyúlva megbabrálhat valamit az olvasójában, vagy inkább a befogadójában. Az örömbe melankólia vegyül, a nyomorúságos helyzetekbe pedig beszüremlik a derű. Az hogy Camus regényében kevés szereplőt mozgósít, kamaradrámává teszi a szövegét, holott tömegek is jelen vannak a Pestisben, igaz, csak háttér gyanánt.
„Mi dolgunk a világon? Küzdeni”
Ezt Vörösmarty: Gondolatok a könyvtárban c. verséből idéztem. Eszembe jutott romantikus költőnk hangütése Camus egzisztencialista borongásáról. És igen, Camus Pestise most mást ad, mint adott volna egy évvel ezelőtt, az áthallások, az ismerős mondatok korábban még fikciónak hatottak. Holott a pestis sokkal veszélyesebb járvány, mint a mostani, Covid-19.
„Ugyanannyi pestis volt már a világon, mint amennyi háború. És mégis, a pestisek és a háborúk az embereket mindig készületlenül találják”
„A mi polgártársaink sem voltak vétkesebbek, mint bárki más, csupán a szerénységről feledkeztek meg, ennyi volt az egész. Azt hitték, hogy az ő számukra még minden lehetséges, amiből az következik, hogy a csapások viszont nem lehetségesek. Csak kötötték az üzleteket, készülődtek utazásaikra, nézeteik voltak. Hogyan is gondoltak volna a pestisre, mely megsemmisíti a jövőt, az utazgatást, vitatkozást? Azt hitték, szabadok, pedig soha senki nem lesz szabad addig, ameddig csapások lesznek.”
A Pestis szövegének jót tenne egy újrafordítás, de ha az élét vesztett kifejezéseken – polgártárs – túllépünk, akkor elkezd a máról szólni. Arról nem beszélve, amikor arról olvasunk, hogy a városban kevés az orvos, a felszerelés.
Az is benne van a Pestisben, hogy a járvány felpörgése után már nem heti rendszerességgel, hanem minden nap közreadják az új esetszámokat. „Az újságok és a hatóságok be akarják csapni a pestist. Azt képzelik, hogy pontokat nyernek el tőle, mert százharminc kisebb szám, mint kilencszáztíz” – írta le a regény egyik fontos szereplője, Tarrou. És hangosan felröhögtem, amikor a következőt olvastam
„a statisztikai görbe emelkedése is lassúbbodik”,
sőt a Pestisben a gézmaszkok hatékonyságát megkérdőjelezték.
„Mindenki magában hordja a pestist, mert senki, de senki a világon nem érintetlen tőle. És hogy szakadatlanul ügyelnünk kell magunkra, nehogy egy önfeledt pillanatban másnak az arcába leheljük, és ráragasszuk a fertőzést. A baktérium a természetes. A többi, az egészség, a tisztesség, vagy ha tetszik, a tisztaság, az akarat következménye, méghozzá a lankadatlan akaraté. A becsületes ember, az, aki úgyszólván senkit sem fertőz, nem más, mint az, akinek a lehető legkevesebb az önfeledt pillanata.”
Mi fog változni a pandémia után? Camus azt tartja szereplőiről, hogy a túlélők megtanultak valamit. A leckét? Valamit, amit az emberiség folyton elfelejt – megint Vörösmarty jut eszembe: az emberfaj sárkányfog-vetemény.
„a pestis bacilusa sohasem pusztul el, sem el nem tűnik, mert évtizedeken át szunnyadhat a bútorokban és a fehérneműben, türelmesen várakozik a szobákban, a pincékben, a bőröndökben, a zsebkendőkben és a limlomokban”, és soha nem leszünk olyan biztonságban, mint azt békeidőben valamiért hisszük magunkról.”
Camus Pestisében a karantén tíz hónapig tartott, nálunk most rövidebb ideig. Szerencsések vagyunk. Mégis, úgy érzem, ezt a regényt még fogjuk olvasni, más karanténok idején. Újra meg tud majd lepni minket azzal, hogy semmi nem változott meg. Csak mások lettek a szereplők.
(a képek forrása: wikipedia)
