Dohy Balázs 2021-ben fejezte be a Színművészetit, „ez már a modellváltás, és az egyetemfoglalás időszaka volt, így a diplomám már Németországból kaptam meg”, ő rendezte a JESZ utolsó bemutatóját a Schroffenstein családot. A fiatal rendező Radnóti Színházban dolgozott utoljára, de korábban az Örkény Színházban, a Jurányi házban is megfordult.
Főleg kortárs szerzők szövegeivel dolgozol, de most egy klasszikust alkalmaztál színpadra. Miért?
Valóban szokatlan az, hogy Esterházy Péterrel indult a pályám és utána is csak kortársakkal foglalkoztam. Úgyhogy igazából nekem is újdonságot jelentett az, hogy most a klasszikusok fele fordultam a Schroffenstein családdal.
Dramaturgként rendezel? Ez ha nem is szokatlan, de nem tipikus.
Ez úgy alakult ki, hogy a rendező osztállyal párhuzamosan indult dramaturg és színész osztály is, az évfolyamunkban az osztályfőnököknek már kifejezetten szándéka volt az, hogy megpróbálják ezeket a szakokat valamennyire integrálni, úgy hogy közös kurzusokat is indítanak. Így az első pillanattól kezdve közösen tanultunk. Ez számomra nagyon szerencsésen alakult, mert elég korán rájöttem, hogy engem a rendezés is foglalkoztat.
Egy rendes dramaturg ott ül a színház egyik kis irodájában, és összeállítja a szórólapokra kerülő szöveget. Ez az alapvető funkciója, és várja azt, hogy egy rendező „őt” akarja, azt hogy dolgozzon valamit a szövegén.
Igen, valami ilyesmi történik általában, de én nem panaszkodhattam eddig, hogy dramaturgként milyen munkáim voltak, mert iszonyatosan jó rendezőkkel kerültem össze. Kovács D. Dániellel dolgoztam még az egyetem alatt, aztán Fehér Balázs Benővel csináltunk egy Tonio Krögert, Boross Martinna közösen írtuk az Ex-katedra szövegkönyvét. Nekem óriási élményt jelentett, hogy segéddramaturgként ott lehettem Veres Panka mellett, aki a fődramaturg volt, így Bodó Viktorral dolgozhattam Hamburgban a tavalyi Kafka rendezésén. Dolgoztam három hónapot a Vígszínház Dramaturg osztályán, de a rendezés elcsábított.
És a Janus Egyetemi Színház hogy jött a képbe?
Az egyetem után értettem meg sok mindent abból, amit eddig megtanultam. Ilyen felszabadultan, nem tudom, hogy valaha rendeztem-e már. Jó hangulatban, jókedvvel, és jó értelemben vett szabadsággal tudtunk kísérletezni, egészen új, jó értelemben vett „vad dolgokat” is ki tudtunk próbálni. Ebből nagyon sokat tudok épülni rendezőként. Közben nem arról van szó, hogy ne lenne nyomás rajtunk, mint más színházakban! Ugyanúgy el kell készülni határidőre.
Hogy kerültél ide?
Pár éve Cseri Hannával közösen tartottam itt egy workshopot, akkor kerültünk kapcsolatba. Egy hétig tartott, akkor ismertem meg a JESZ-t, és várost. Aztán meghívtak zsűrizni, az már kb. előtanulmánya volt ennek a rendezésnek. Zakariás Máté keresett meg a felkéréssel, és már akkor tudtam, hogy ez jó lehetőség lesz.
Heinrich von Kleist első tragédiáját állítottad most színpadra, szereted Kleistet?
Iszonyat, hogy harmincnégy évesen már meghalt, de abszolút világirodalmi szinten alkotott, egyszerre romantikus meg kortárs. Ez az első olyan darab, amit számon tartanak tőle, lehet azt mondani, hogy fiatalos a darab, vagy alkalmas arra, hogy tényleg mindent belepakoljunk. Egyszerre felesel Shakespeare-rel, Goethe-vel és a kortársaival is. Ez a darab igazából egy nagy robbanás.
És mit lehetett ebből a szövegből visszaadni egy relatív kicsi térben ilyen speciális közegben, egyetemista, alternatív színészekkel?
Nagyon bátran próbáltunk, és erre büszke vagyok, meg a csapatra is olyan értelemben, hogy nagyon-nagyon nyitottak és rugalmasok is voltak: sok mindent sokféleképpen próbáltunk ki. Néha azt éreztem, hogy ez a darab egy abszurd, vagy egy dühös példázat.
Elég kemény, hogy a darabban megölik a gyerekeket.
Igen, végül minden gyereket megölnek a két családban. Ez egy dühös példázat, hatalmas generációs düh van benne. És néhány dolgot nagyon alaposan kidolgozott Kleist, néhány dolgot meg csak úgy odavágott, leírásszerű vázlatként, főleg a végét.
Milyen ruhákra számítsunk? Stilizált vagy archaizált lesz a jelmez? Játszotok ezzel, vagy nem?
Ez egy eklektikus előadás. Láttam a Tarnóczy Jakab féle Schroffenstein családot, az egy szép, letisztult, minimalista rendezés volt, úgy is nagyon jól működik a történet. A miénk sokszor inkább a „trash” felé kacsingat, a „trash cult” esztétikája felé, és pont ez a nagy kihívás! Ez az eklektikus stressz is akkor működik jól, ha közben a történetet elmeséljük és a történetnek a komolyságát, vagy a történetnek az átélhetőségét nem vesszük el a nézőtől. De hogy a kérdésedre is válaszoljak: a ruhák mindenhonnan jönnek, szóval igazi káosz uralkodik a színpadon.
Kinek szól az előadás?
Szerintem az fog a legjobban szórakozni, aki egy kicsit ismeri a történetet. Azt hogy adott két család, akik utálják egymást, de van egy szerződés közöttük, ami szerint, ha valamelyik ág kihal, akkor a másik örököl mindent, és ezért paranoidak, mert azt érzik, ha egy gyerek meghal, akkor az biztosan a másik család ármánykodása miatt történik. Szóval, ha ezt tudjuk, akkor innentől kezdve szerintem szórakoztató lesz az előadás, de mivel nagyon bonyolult az alapsztori, és mi ezt nem próbáljuk meg leegyszerűsíteni... Közben meg egy kicsit talán erőszakos is a történet. De aki Tarantinot nem szereti, az…
Az csak rossz ember lehet?
Egyrészt (mosolyog), másrészt az lehet, hogy majd megbotránkozik néha. De remélem, mindenki jól fog szórakozni.
