Másodjára adták át a Bertók László Költészeti Díjat, az előző évi nyertes – Parti Nagy Lajos, a 2021-es díjazott laudálta a 2022-est, azaz Tóth Krisztinát (a címlapképen középen). Azonban ne egy zártkörű irodalmi rendezvényt képzeljenek el, hanem egy a közönség és a társművészetek irányában is nyitott, magas szabadságfokú művészeti eseményt, amely egyszerre szolgálja Bertók László életművének fennmaradását, s azt, hogy szerte-ágazzon, megtermékenyítsen más alkotókat a szellemiség, s elérjen új befogadókat is, egy olyan nívójú programmal, amelyhez fogható este kevés adatik meg a városban.
Bertók Lászlóra, ha létezne ilyen cím, hogy a „Város költője”, bizton ráaggathatnánk (előtte Csorba Győző viselhette volna), de írásainak horizontja messze túlnyúlik e délnyugati város falain. Ha a Város neve című alkalmi versét elolvassuk, akkor érthetővé válik a pécsisége, ha a Háromkák bertóki haikuit, vagy a Három az ötödiken bertóki szonettjeit, akkor értelmet nyer az életmű egyetemessége.
Bertók László születésnapján, december 6-án este a Kodály Központ előadótermében már másodjára történt valami pécsi léptékben szokatlan nívójú összművészeti esemény. Nemcsak irodalom, nemcsak zene, nemcsak színészi versmondás, nemcsak film, hanem mindez egymást erősítve, intermediális kortársművészeti eseménnyé változtatva át egy egyébként is ünnepi eseményt, a Bertók László nevét viselő költészeti díj átadását.
Versvideókkal (Bartha Máté rendező, Bartha Márk zeneszerző, valamint Patkós Márton színművész koprodukciója) indult a Kodály Központban rendezett este, azonban a várt konferanszié – Bősze Ádám – szellemességét egy félresikerült százhalombattai tankolás okán nélkülöznünk kellett (valahol Pécs és Pest között rekedt szegény emberünk), de Ágoston Zoltán, a Jelenkor folyóirat főszerkesztője szellemesen, önironikusan megoldotta a helyzetet: felkonferálta a zenészeket, magát, a díjazottakat, interjút készített, ha kellett. Köles Ferenc, a Janus Egyetemi Színház egykori, a Pécsi Nemzeti Színház jelenlegi vezető színésze tolmácsolta Bertók László verseit, a lírai blokkokat kortárs zeneszerzők művei követték.
A kortás zeneszerzők - Balogh Máté, Horváth Bálint, Kedves Csanád, Szőcs Márton és Tornyai Péter műveit Tatai Nóra szoprán és Szabó Ferenc János zongoraművész szólaltatta meg – Bertók László szövegeire írt műveinek ősbemutatóját élvezhette a közönség. A kortárs alkotók sorából kiemelkedtek Balogh Máté művei, játékosságuk, humoruk és a többszörös idézőjelezettségük révén megadták az est egyediségének élményét (például Bertók egy önreflexív prózáját sehol máshol nem lehetett volna így előadni, mert sem a költő életének tényanyagát nem ismernék ilyen fokon, sem a közeget, de ez az erre az alkalomra szóló zenemű a többszörösen idézőjelessége miatt – Tatai Nóra végtelen komoly arccal előadott énekbeszédében egyszerre vált tragikussá, mókássá az, hogy egy költő, esetünkben a Költő, mire kényszerül a hétköznapokban – végezetül katartikussá lett a darab, mert megadta az „aha”-élményt (az Arany János-i „Gondolta a fenét”, mert Bertók László csodálkozott volna legjobban, hogy az önéletrajzi szövegét így is elő lehet adni) – s azt, hogy mennyire releváns (komoly és ironikus) módon képes felvillantani egy zenemű interpretációja azt, hogy a kicsi milyen nagy, s a nagy mennyire picinke. De Balogh Máté több alkalommal is emelte az est fényét, maga is fellépett előadóként, s egy Parti Nagy megzenésítését adta elő apró gyermekzongorán (piros üveghangú játékzongora) kísérve magát. A díjátadó szignálját is Balogh Máté írta, az Intrada úgy szólal meg a kamarazenekaron, mint egy preparált zongorán, a darab modern méltósága emelte az est ünnepélyességét.
Balogh Máté és a piros zongora
A Tóth Kriszta laudációját „végző” immár galambősz Parti Nagy Lajos is végtelenül finoman, elegánsan végezte el a feladatát, s a díjazott is bizonyította, nem érdemtelenül kapta meg a BLKD-t (Bertók László Költészeti Díjat). Maga a díj 1 millió forinttal járt és Nagy Márta keramikus kisplasztikájával. Ágoston Zoltán az est folyamán felidézte Bertók László egy mondatát, ahogy idősödött, betegeskedett, mindig megjegyezte a szerkesztőséghez vezető sok lépcső miatt, hogy „De magasan laktok!” Erre utalt vissza Tóth Krisztina az utolsó bon mot-jával, amelyben Csorba Győző és Bertók László hiányát megfogalmazta: „De magasan laktok!”
Fotó: Kalotai Péter
A díjátadó utolsó momentumának hallgatása közben (ahogy az este folyamán többször is) azt éreztem, hogy már-már nem is Pécsett vagyok, hanem mondjuk Bécsben, Berlinben vagy a világ bármely fontos, kulturális-exportra képes helyszínén. A világ egyik legelismertebb kortárs alkotója, a Kossuth-díjas zeneszerző, karmester Eötvös Péter lépett színpadra, s ő vezényelte egy zenekari művét.
Parti Nagy Lajos és Bertók Attila
Végezetül megjegyzem, hogy a Bertók László Költészeti Díj egy magándíj, a költő fia, Bertók Attila finanszírozza. Magyarországon kevés hagyománya van a magándíj műfajának (a nevesebbek közül csak a közröhej számba ment Erzsébet-díj jut elsőre eszembe), szerencsénkre itt értelem és ízlés is párosult a pénzhez, s a szándékhoz egyaránt.
