Felfelé ívelő nemzetközi karrier, komolyzenei körökben egyre nagyobb népszerűség, ugyanakkor szerénység, elképesztő zenei alázat, ingyenes koncertek, iskolalátogatogatások jellemzik az In Medias Brass mindennapjait. Kresz Richárddal, az együttes egyik trombitásával szakmaiságról, hivatásról, küldetéstudatról beszélgettem.
A pécsi olvasók kedvéért, amolyan ráhangolódásként kérdezem, van valamilyen kötődésetek városunkhoz?
ifj. Bazsinka József: Gyerekkoromban minden nyáron Mecseknádasdon nyaraltunk, ezért rengeteg jó élmény fűz a környékhez. Egy napot mindig azzal töltöttünk, hogy megnéztük Pécs híres múzeumait, a Csontváry, a Vasarely vagy éppen az Amerigo Tot gyűjteményt. Egyébként apai nagymamám itt született és itt is nőtt fel, a mai napig tartjuk a kapcsolatot az itt élő rokonokkal. Édesapám, noha nem itt él, a PTE-MK Zeneművészeti Intézetének tubatanára. Ez a kedvenc vidéki városom!
Kresz Richárd: 1998 és 2002 között a Pécsi Művészeti Szakközépiskolába jártam, ahol Horváth Zsolt (a Pannon Filharmonikusok jelenlegi igazgatója) volt a tanárom. Természetesen sok szép élmény és emlék fűz a városhoz. A középiskolai évek alatt határoztam el végleg, hogy zenész szeretnék lenni, és ez idő alatt nyertem első díjat a középiskolai országos trombitaversenyen is, ami az első igazán komoly szakmai visszaigazolás volt számomra. Emellett életre szóló barátságok is köttettek Pécsen és itt ismertem meg a későbbi feleségemet is, akivel most két gyermekünket neveljük Szentendrén.
Hogy jött az együttesalakítás gondolata?
2009-ben kezdtünk először beszélgetni arról, hogy jó lenne részt venni egy 2010 augusztusában, Dél-Koreában, Jeju szigetén megrendezendő nemzetközi rézvfúvóskvintett versenyen. Mindannyian a Zeneakadémia hallgatói voltunk ekkor, de nem álltunk nagyon közeli kapcsolatban egymással, így tulajdonképpen két szálon futott maga a megalakulás: a mélyrézfúvósok (ifj. Bazsinka József - tuba, Stürzenbaum Róbert-harsona, Benyus János-kürt) trombitásokat kerestek. Nagy Antival mi már azelőtt is sokat és szívesen játszottunk együtt, így adott volt, hogy csatlakozunk. A zenében, akárcsak egy csapatsportban, nagyon fontos az összeszokottság és ez nagy könnyebbség volt az elején. Ebben a formációban, azaz a rézfúvóskvintett-műfajban különösen sokat számít, hogy a két trombitás nagyon együtt gondolkodjon. 2010. január 27-én tartottuk meg az első próbánkat, ekkor még csak a nyári koreai verseny volt a cél. Egy-egy ilyen megmérettetésre optimális esetben legalább egy évig kell készülni. Nekünk nem volt ennyi időnk, gyorsan a dolgok közepébe kellett vágnunk, innen jött a névválasztás is. A latin „in medias res”-ből, némi képzavarral élve, In Medias Brass lettünk.
Miben áll az In Medias Brass egyedisége, varázsa? Hogyan tudnád összefoglalni munkásságotokat?
Mint minden fiatal együttes, mi is törekszünk arra, hogy a munkánk sokoldalú legyen. Érdekes terület ez, mert egyrészt látni kell, hogy
a klasszikus zene, azon belül a rézfúvós zene, azon belül a rézfúvós kamarazene, és azon belül a rézfúvós kvintett műfaj egyértelműen rétegzene,
a nagyközöség számára kevésbé ismert. Ugyanakkor hihetetlen, hogy milyen sokféle stílus eljátszására alkalmasak a rézfúvós hangszerek, legyen szó reneszánsz feldolgozásokról, vagy barokk kamarazenei versenyművek átiratairól, kortárs zenéről, filmzenéről, vagy popról. A jazz meghatározó fúvós hangszerei közé tartozik a harsona vagy a trombita, így sok jazzt is játszunk. A mi koncertjeinken ezenkívül gyakran elhangzanak operarészletek is, de például Michael Jacksontól is van egy „Bad”-feldolgozásunk. Mondhatjuk, hogy a repertoárunk gyakorlatilag minden zenei stílust lefed. Ez önmagában is hatalmas különbség sok más formációhoz képest. Rengeteget teszünk azért, hogy a koncertjeink is egyediek legyenek, így jött létre például két nagyszabású gyermekprogram „Mindenkipipőke” és „Mazsola” címmel, Für Anikó narrációjával, élő grafikai illusztrációval. Ezenkívül sok, különböző tematikájú önálló estet szervezünk. Ilyen volt decemberben a „Szimfonikus karácsony” című közös koncertünk a szintén Junior Prima díjas Anima Musicae Kamarazenekarral, illetve a „Rendhagyó zeneórák” amely keretében már sok iskolában játszhattunk gyerekeknek.
Mindig is tudtátok, hogy - akár elismert zenészként is - szeretnétek az iskolalátogatásokhoz hasonló önkéntes munkát, szolgálatot végezni?
Nagyon fontosnak tartjuk, hogy az embereket megismertessük a rézfúvós zenével és annak értékeivel.
Sokan, ha egy rézfúvósra gondolnak, egy „trottyos” figura jelenik meg előttük, aki fülsértő hangon, bárdolatlanul játszik.
Rengetegen jönnek oda hozzánk a koncertjeink után, hogy nem is tudták eddig, hogy ezeket a hangszereken ilyen finoman is meg lehet szólaltatni. A saját szervezésű hangversenyeink remek alkalmat nyújtanak arra, hogy fokról-fokra felépítsük a közönségünket, az iskolalátogatások során pedig megpróbáljuk már gyerekkorban megelőzni a negatív sztereotípiák kialakulását. Célunk, hogy a jövőben is folytassuk a rendhagyó zeneórákat. Túl fontosnak tartjuk ezt a kezdeményezést ahhoz, hogy az egyéb teendők mellett elsikkadjon.
Hogy kezdődött az "iskolalátogatós” missziótok?
Régóta gondolkodtunk azon, hogy szeretnénk iskolákban játszani, de az első alkalmakat nem az együttesünk, hanem az egyik nagy magyarországi klasszikus hangversenyszervező iroda koordinálta. Ennek a programnak a kapcsán találkoztunk először olyan gyerekekkel, akik még soha nem voltak klasszikus zenei koncerten és egyáltalán nem ismerték a rézfúvós hangszereket. Ez nagyon mély nyomot hagyott bennünk, így amikor egy évvel később a Magyar Művészeti Akadémia kiírt egy pályázatot ebben a témában, nem volt kérdés, hogy mi is megpróbálunk megvalósítani valami hasonlót. Kimondottan olyan iskolákat céloztunk meg, ahová sok hátrányos helyzetű gyerek jár. A feleségem nagyszülei fél évszázadon át voltak a Szabási Általános Iskola (Somogy megye) vezetői, így magam is megismertem valamennyire a környéket. Adott volt tehát, hogy itt, ebben a régióban kezdjük a sorozatot.
A zenei világban ez a szolgálatkészség, alázat elég egyedülálló attitűd - vagy tévedek?
Álságos lenne, ha azt mondanám, hogy egyedülállóak vagyunk ebben a tekintetben. Olyan rézfúvós együttesről nem tudunk, amely saját szervezésben bonyolítana le zenepedagógiai alkalmakat, de ez nem jelenti azt, hogy nincs ilyen. Annyit azonban megjegyezhetek, hogy a mi együttesünkben a különböző célok megvalósításakor mindig maga a cél, azaz a szakmaiság a legfőbb motiváció. Az elmúlt időszakban egy nemzetközi rézfúvós fesztivált szerveztünk Szentendrén, az „I. In Medias Brass Nemzetközi Rézfúvós Kamarazenei Fesztivál és Verseny”-t. A kisgyermekektől a professzionális zenészekig, négy kategóriában rendeztük meg a találkozót és közben a szakma igazi nagyjai adtak esténként koncerteket. Az Egyesült Királyságból és Japánból is meghívtunk neves művészeket. Ehhez rengeteg háttérmunkára és szervezésre volt szükség, de jellemző ránk, hogy mindig a képességeink felső határához igazítjuk a megvalósítandó feladatokat. Ezt talán azért tudjuk megtenni, mert mindannyiunknak van főállása, tanítás, illetve zenekari munka, ami állandó hátteret biztosít.
Milyen fogadtatással találkoztok általában az iskolákban? Vannak meghatározó élményeitek?
A tanárok részéről nyitottságot, segítőkészséget tapasztalunk, de a tanulók is szinte mindenhol szeretettel fogadnak bennünket. Persze gyerekekről van szó, tehát vannak azért néha vicces vagy annak szánt bekiabálások. Vannak, akik látványosan úgy tesznek az elején, mintha csak egy púp lenne a hátukon, hogy itt kell lenniük. Ezek aranyos dolgok, mert ezzel egyrészt nyilván egymásnak szeretnének megfelelni, másrészt viszont nagyon jó látni, ahogy ugyanezek a gyerekek szépen lassan elkezdik élvezni az előadást, a zenét. Szinte mindenhol meg tudjuk velük találni a közös hangot akár egy mese, akár egy érdekes történet segítségével. Egy meghatározó élményt mindenképpen kiemelnék. Tarany településen játszottunk a helyi iskolában, ahol szinte csak halmozottan hátrányos helyzetű gyerekek tanulnak.
Hihetetlenül fegyelmezettek és figyelmesek voltak, éreztük rajtuk, hogy - lehetőségeik híján - szeretnék minden pillanatát kihasználni annak, hogy élőben rézfúvós zenét hallanak.
Az itteni gyerekeknek gyakorlatilag nincs esélyük arra, hogy zeneiskolába járjanak. Itt volt a legszembetűnőbb, hogy az országnak micsoda hihetetlen szellemi tartalékai vannak ezekben az egészséges és tehetséges gyerekekben, kihasználatlanul. A műsorunk után az igazgató asszony megköszönte, hogy ott jártunk, majd kihívott három kisgyereket a csoportból. Ők cigány dalokkal készültek, énekelni és kannázni fognak –mondta. Ezzel szerették volna megköszönni, hogy műsort adtunk nekik. Játszani kezdtek. Fontos megjegyeznem, hogy három olyan gyerekről beszélünk, akikkel zenetanár soha nem foglalkozott, kottát soha életükben nem láttak. Zavartan pislogtunk egymásra a budapesti zeneakadémiai diplomával a zsebünkben. Gyerektől talán még soha korábban nem hallottunk ilyen tiszta énekhangokat, ilyen muzikalitást. Eközben pedig kíséretként olyan pontosan játszották a legbonyolultabb ritmusokat, mintha a világ legegyszerűbb dolga lett volna. Telefonjainkkal meg is örökítettük és sokszor visszanéztük a videókat. Leírhatatlan élmény volt számunkra, egész életünkben emlékezni fogunk rá.
