Hardi Luca a PTE ETK gyógytornász hallgatója, és mellette önkéntes, a Nevetnikék Alapítványnál kórházlátogató: a PTE Klinikai Központ Gyermekgyógyászati Klinikáján tart élményprogramokat.
Gyönyörű városból költöztél ide tanulni, most gyógytornász hallgató vagy a PTE-n, és a második szakod elvégzését is itt tervezed. Miért Pécset választottad, és miért maradnál még itt?
Valóban a terveim között szerepel, hogy az ETK-s diploma megszerzése után még egy karát kipróbáljam a PTE-nek. Győri vagyok, gyerekkoromban jártam már többször Pécsen a szüleimmel, mert ők is itt voltak egyetemisták. De ide kellett költöznöm ahhoz, hogy úgy igazán megtapasztaljam ennek a városnak a hangulatát és egyediségét. Rengeteg szépsége van, kezdve a belváros kis utcáitól a különböző kulturális és művészeti programokon át a mecseki ösvényekig. Szerintem egyetemistaként egy remek döntés Pécs, kifejezetten fiatalos egyetemi város, és akármilyen beállítottságú és érdeklődésű valaki, biztos, hogy megtalálja a neki való programokat, lehetőségeket, helyeket. Most már tudom, hogy
a lehető legjobban döntöttem, hogy ezt a várost választottam második otthonnak.
Miért kezdtél önkénteskedni? Mennyire tudod ezt összehangolni a tanulmányaiddal?
Elsőéves koromban kezdtem el a Nevetnikéknél önkénteskedni. A motivációm az volt, hogy már a kezdetektől tudtam: gyógytornászként is kifejezetten gyerekekkel szeretnék majd foglalkozni. Úgy gondoltam, egy ilyen tevékenységgel már az egyetemi évek alatt is rengeteg plusz tapasztalatot szerezhetek.
Most persze már ezer egyéb dolog motivál, hogy miért csináljam ezt az egészet! De az biztos, hogy az önkéntes munka megerősített abban, hogy
a gyerekekkel való foglalkozás lesz a hivatásom, és a Nevetnikék indított el abba az irányba is, hogy a tanulmányaim kapcsán is a pedagógia felé forduljak.
Szerintem az elmúlt években viszonylag jól tudtam a foglalkozásokat a tanuláshoz igazítani. Szorgalmi időszakban egyáltalán nem jelentett problémát, hogy minimum hetente járjak önkénteskedni. A gyakorlatok és a vizsgaidőszakok alatt kicsit nehezebb volt, de azt tudom mondani, hogy nincs is jobb, mint egy egész napos tanulás után játszani egy jót a gyerekekkel a kórházban.
Kórházlátogató önkéntes vagy a Nevetnikék Alapítványnál. Melyik volt eddig a legemlékezetesebb kórházi foglalkozásod?
Rám azok a foglalkozások vannak nagy hatással, amikor sikerül úgy igazán megnyitnunk egy gyerek lelkét. Az olyan gyerekek, akik hosszú ideje a kórházban vannak, ráadásul nincs velük szülő, nagyon zárkózottak, elutasítóak tudnak lenni, sőt, van, hogy akár egyenesen azt mondják, inkább menjünk haza. Nos, az ilyen fogadtatásból
igazán felemelő érzés egy nevetéssel teli, vidám hangulatú délutánt varázsolni.
De ha az elmúlt időszakból emelek ki egy kórházi foglalkozást, akkor azt mondom: csodás volt több hét kihagyás után látni az egyik tartósan a kórházban lévő kis beteg hatalmas fejlődését.
Ketten szoktátok tartani a programokat a kórházban. Miért fontos, hogy legyen melletted társ a beteg gyerekekkel való foglalkozások alatt?
Ez nálunk aranyszabály. Az elején kifejezetten biztonságérzetet adott. Nem mintha félnék a gyerekektől, de azért valljuk be, annyiféle szituáció történhet egy kórházban, amit egyedül nehéz megoldani! Meg aztán ott volt a kezdeti lámpaláz is... Még így, több év után is nagyon nagy támasz az, hogy mindig van egy biztos párom. Ennyi év után viszont inkább azt emelném ki, hogy a legnagyobb előnye ennek a felállásnak az, hogy mindig más párosítások vannak. Mivel a Nevetnikékesek csapata nagyon színes, mindenki másban tehetséges és ügyes, így rengeteget tanulunk egymástól. Emiatt minden foglalkozás menete kicsit más, mindig tudunk egymásnak is valami mutatni. Ezáltal ki tudunk hozni egymásból olyan dolgokat, ami a másik ember nélkül lehet, hogy sosem mutatkozott volna meg.
Volt olyan, hogy elvesztettél egy számodra fontos gyermeket? Hogyan lehet ezt feldolgozni?
Megtapasztaltam már, hogy milyen, amikor egy olyan gyerektől kell elbúcsúzni, akit a kórház falai között ismertem meg.
Emlékszem, foglalkozás közepén tudtam meg, hogy aznap abba a kórterembe már nem kell bemennünk,
és ettől kezdve teljesen lefagytam, nem is tudtam már igazából jelen lenni. Hatalmas segítség volt ebben a helyzetben, hogy velem volt a társam, aki rögtön észrevette, hogy ez nekem nem fog most úgy menni, mint más napokon. Kezébe vette az irányítást és végig támogató volt. Azt a napomat onnantól kezdve ez a hír határozta meg. A foglalkozás után rögtön egy nagyon jó barátommal lehettem, aznap több számomra fontos emberrel is tudtam erről beszélgetni, és még egyedül is volt néhány órám, hogy el tudjak gondolkodni a történteken. Pár nap múlva aztán a Nevetnikéknél tartottunk egy beszélgetős megemlékezést, és végül ennek segítségével sikerült ezt az egészet helyre tenni magamban. Ennek a napnak a hatására már akkor megfogalmazódott bennem a gondolat, mennyire fontosnak tartom, hogy szánjunk időt és energiát erre a témára, hogy lássuk azt, hogy ez is ennek a munkának a része.
Az én életemben ez volt az első ilyen helyzet, hogy ilyen közelségből tapasztaltam egy gyermek halálát, ráadásul egy olyanét, akivel több alkalommal is foglalkoztam.
Ha lehet ilyet mondani, akkor azt mondom, hogy hálás vagyok, hogy ez a Nevetnikéknél történt meg, ahol hatalmas figyelmet fordítanak arra, hogy az ilyen eseteket közösen feldolgozzuk, az érzéseinket kimondhassuk, és a kérdéseinkre választ kapunk. Úgy gondolom, minden kórházi dolgozónak, szociális munkát végző embernek biztosítani kellene ezt a lehetőséget, de sajnos ettől még nagyon messze vagyunk.
Mi az, ami a Nevetnikéknél tart?
Több szervezet működésébe is beleláttam már, de ritkán találkoztam ennyire elfogadó, jól szervezett, emberközpontú társasággal. Úgy érzem, itt a munkám minden perce megtérül, és minden energiát, amit a közösségbe és a foglalkozásokba fektetek, többszörösen kapok vissza. Itt teljesen önmagam lehetek, mind a hibáimmal, mind a jó tulajdonságaimmal együtt, ezért tudom kamatoztatni azt, amiben szerintem tehetséges vagyok. Mindamellett, hogy egy ilyen közösség tagja lehetek, a folyamatos fejlődésre és tanulásra is megvan a lehetőségem, ami egész életemben hasznos lesz majd, főleg úgy, hogy gyógypedagógusnak készülök.
De ha egy mondatban kéne válaszolnom:
egyszerűen csak imádok itt lenni.
