close
CímlapMagazin„Ez a nagybetűs ÉLET, amit mi csinálunk”

„Ez a nagybetűs ÉLET, amit mi csinálunk”

Modell-, színészi és kommunikációs karrier után Németh Franciska megtalálta élete hivatását: ápoló lett. A PTE Egészségtudományi Karának meghívására tavaly Pécsett is járt törékeny hölgy a szépségei mellett komoly kihívásokat is lát az ápolás terén – azon dolgozik, hogy ezeket megoldja.

Majdnem harmincévesen kezdted újra az életedet. Miért éri meg otthagyni a Barátok közt sorozatot és a kommunikációs igazgatói széket azért, hogy valaki ápoló legyen?

Voltak modellmunkáim, jött a Barátok közt és egyik lehetőség hozta a másikat. Nem akartam őket kihagyni. Így alakult, hogy - bár soha nem volt erre különösebben ambícióm – megjártam a kommunikációs szakma minden ranglétráját. Amikor felértem a csúcsára, megbetegedtem. Ez nagyon ijesztő volt. Nem tudtam megfogalmazni mi a baj, hiszen a munka jó volt, főnöknek lenni szintén jó, adtak a szavamra, szép irodám volt, és klassz projekteken dolgoztam. Mégis elkezdtem betegeskedni, egyre gyakrabban, és kezdtem olyan jeleket kapni, amikre már nem lehet nem odafigyelni. Éppen egy külföldi kongresszusra utaztunk, amikor ismét belázasodtam, és rájöttem: a következő lépcsőfokot már nem nem szeretném megvárni, mert az vagy a stroke lesz vagy a szívmegállás. Eldöntöttem, hogy ezt az egészet abbahagyom. Nem tudtam, mihez kezdek majd, de megnyomtam az újraindítás gombot.

Ezt hogyan csináltad? Sokan inkább csak beleragadnak a kezdeti rossz döntéseikbe.

Átgondoltam, mik az erősségeim és milyen értékeket tartok fontosnak. Sokat olvastam is erről, ami egy váltásnál segítség lehet, azt igénybe vettem. Tudtam, hogy olyan munkát kell keresnem, amiről nemcsak tudom, de érzem is, hogy van értelme. Korábban például volt egy olyan ügyfelem, akinek a problémájával úgy éreztem, hogy nem tudok azonosulni, emiatt nem éreztem azt, hogy maximálisan segíteni tudtam a megoldásában.

A közvetlen környezetemben is kevesen tudják rólam, de eredetileg orvos szerettem volna lenni, még felvételiztem is az orvosira, de nem vettek fel. A sürgősségi ellátás is nagyon vonzott, így korábban dolgoztam segédápolóként, vagyis volt már tapasztalatom az ápolással kapcsolatban. Amikor átgondoltam, milyen munka során éreztem igazán jól magam, az mindig a kórházi környezet volt. Azt is tudtam, mi az, amit nem szeretnék csinálni. Bulvártémákban megnyilvánulni hetente háromszor – ez számomra inkább teher, mint lehetőség. Hónapok után végül arra jutottam, hogy nekem kórházban kellene dolgoznom. Elgondolkodtam, hogy újra nekifussak-e az orvosképzésnek, de annyi kórházi tapasztalatom volt, hogy tudtam, nem ezt akarom valójában, az ápolást viszont nagyon szerettem. Persze ehhez is tanulni kell, ezért elvégeztem egy OKJ-s képzést, és az egyetemi szintű ápoló szak csak ezután jött. Akkor úgy tudtam, hogy az ápolással keveset lehet keresni és leterheltek, hamar kiégnek az emberek. Ennek ellenére úgy döntöttem, hogy megpróbálom,

mert nem tudok mást elképzelni, egyedül az ápolás az, amit szeretnék.

A betegekhez való közelség az, ami miatt inkább az ápolást választottad, mint az orvosit?

Egyrészt igen. Másrészt láttam azokat a technikai kihívásokat, amikkel egy ápolónak meg kell küzdenie. Az alapellátási feladatokkal soha nem volt bajom. Szeretem, ha egy beteg embert szennyezett környezetből tisztává varázsolhatok. De ahogy egyre többet foglalkoztam a betegápolással, láttam, hogy vannak feladatok, melyek komoly technikai tudást is igényelnek.

Senki nem nem mondta el, hogy nem kell éhenhalni, hogy igenis lehet karriert csinálni ezen a területen, hogy akár doktorizni lehet ápolásból, hogy mennyi-mennyi lehetőség van benne.

Ehhez képest finoman szólva kellemes csalódás ért, amikor elkezdtem ápolóként dolgozni.

Ezek szerint a sztereotípiák felülírják azokat az ápoló szakmában tapasztalható változásokat, amik az elmúlt időszakban lezajlottak?

Félrecsúszott kép él az emberekben az ápolókról. Egyszer egy műsorvezető mondott valami olyasmit az ápolók kapcsán, hogy

„Marika néni a kettes belről”. Ebben minden sztereotípia benne van, és nagyon felháborított!

Biztos nem kedvességből nevezte Marika néninek, és alapból nem azt feltételezte, hogy egy ápoló nagy tapasztalattal bíró és oklevéllel rendelkező szakdolgozó, aki olyan tudással és tapasztalattal rendelkezik, hogy bármelyik beteg összeteheti a két kezét, ha éppen ő van szolgálatban, amikor beteg. Amikor ápolókról van szó, akkor borús képek jönnek elő, így akinek nincs személyes tapasztalata, vagy nincs benne extra személyes motiváció, nem is jelentkezik ápolónak. A húgom például azért jelentkezik erre a szakra, mert látta rajtam, hogy az általános vélemény mennyire fals. A széles közvéleménynek vagy semmilyen véleménye nincs az ápolókról, mert nem érdekli, vagy ez a kiszolgáltatott, nem jól képzett ember képe rajzolódik ki. Én ezt tarthatatlannak ítélem. Ha visszacsúszom a kommunikációs területre, az pont azért van, hogy beszéljek arról, milyen valójában ápolónak lenni.

Mitől szép az ápolói hivatás?

Amikor kijövök a kórházból, és letelt 12 olyan óra, ami alatt a legjobb tudásunk szerint, a beteggel a kellő tisztelettel és stílusban kommunikálva megmentettük, akit meg kellett, elláttuk, akit el kellett, az olyan érzés, amit nem lehet szavakkal leírni. És van összehasonlítási alapom: mentem már haza este tévéből, kommunikációs igazgatói irodából, újságírásból, tudom, hogy azok milyen érzéssel töltöttek el. Az ápolás olyasmi, ami felbecsülhetetlen.

Ez a nagybetűs ÉLET, amit csinálunk. Ezek az igazán fontos dolgok. Ezek nemcsak a nap végén, hanem az élet végén is fontosak maradnak.

Az ápolás a szakmai oldal mellett kommunikációs feladat. is. Mennyire sikerül nyomon követni a betegek felépülését?

Egy akut ambulancián dolgozom, és emiatt nem mindig. A munkaszervezetünk révén azért vannak visszajelzések, látok gyógyulási folyamatokat, amelyek szerencsére nálunk nem olyan hosszúak. Nyilván az osztályos ápolóink szorosabban végigkövetik egy beteg útját, de nekünk is jut abból, hogy a gyerekek átölelnek vagy hálából rajzolnak nekünk valamit.

Mennyire összetartó az ápolói szakma?

A torz megítélés mellett éppen ez a másik probléma, komoly harcot tervezek indítani ezen a téren. Az amerikai ápolók szövetségének például van egy pontokba szedett listája, hogy mi az, ami munkahelyi lelki bántalmazásnak számít – ez pedig ott fegyelmi vétségnek számít, ami miatt az emberek elszámoltathatók. Itthon erről nem is beszélünk. Úgy látom, hogy ha az embernek szerencséje van, akkor a mikroközössége tud összetartó lenni. A kiégés szempontjából ez egy különösen veszélyeztetett hivatás, de ezért sajnos mi magunk is rengeteget teszünk. Mégsem tudom az egyént hibáztatni. Úgy gondolom, nem alakult ki még erre a kultúránk, és mivel még csak nem is beszélünk a munkahelyi közösség problémáiról, nem is tudunk előrelépni. Ebben nagyon sokat kell fejlődnünk! Büszkének kellene lennünk magunkra!

Miért rossz ápolónak lenni?

Ha meghal a beteg vagy nagy tragédiákat lát az ember, azt nehéz szavakba önteni. Amikor először éltem át ilyesmit, hajnali kettőkor felhívtam az anyukámat, és mondtam, hogy abbahagyom ezt a munkát, mert normális ember ennek nem teszi ki magát. Ez volt a hét elején, a hét végén már úgy mentem dolgozni, hogy azt kerestem, mit lehet ebből tanulni – el kell fogadni, hogy ez is az ápolás elválaszthatatlan része.

Olyan nehézség, amiből tanulni lehet, de nagyon tudatosan kell kezelni - ez pályaalkalmassági kérdés is.

Szerencsére ritkán fordul elő, és olyankor általában napokig sírok - ez az én megküzdési mechanizmusom.

A másik, ami miatt nem jó ápolónak lenni, az az, hogy kevesen vagyunk. Ez nemcsak magyar probléma, hanem világszerte trend. Nem mindegy, hogy azért dolgozik-e valaki 240 órát egy hónapban, mert ezt szeretné, vagy mert muszáj. Hosszú távon nem lehet hagyni, hogy az embert pusztán a munkaórák száma agyonnyomja. El kellene érnünk, hogy az ápoló-beteg arány normalizálódjon. Ez egy újabb feladat, amin dolgozni kell.

Utánaolvastam, mikkel foglalkozol, és azt láttam, hogy nagyon gyakorlati problémákat oldasz meg. 21. századi megoldásokat gondolsz ki: facebook-csoport, telefonos app – nem is értem, eddig ezek miért nem voltak használatosak. Honnan szeded az ötleteidet?

Megtalálnak ezek a problémák. Például láttam az ügyeleti anomáliát, ami Pest megyére jellemző: az aktuális ügyeleti rend táblázatos formában van, laikusként nehéz rajta kiigazodni. A korábbi, kommunikációs területen szerzett tapasztalataimat hasznosítva találtam ki, hogy hozzunk létre egy gyermekügyelet-applikációt. Az összes többi így jött. Van egy az ápolói munkáról tájékoztatást adó honlapom is – ezt azért hoztam létre, mert például a húgom hiába keresett erről anyagokat az interneten. Az volt a kiindulópontom, hogy

mi lenne, ha olyan marketingkampány övezné az ápolást, mintha egy brand lenne.

Mindig csapatban gondolkodom, és úgy hiszem, az ápolók sokakról gondoskodnak – rájuk férne, hogy a társadalom meg őket ápolja egy kicsit.

Harka Éva

Harka Éva

A hozzászóláshoz be kell jelentkezni