close
CímlapMagazin„Nem változtatnék meg semmit a múltamon„

„Nem változtatnék meg semmit a múltamon„

interjú, romaság, tudomány
2016. szeptember 07.

Máté Dezső egy somogyi mélyszegény roma családból indult, a környezete péknek szánta, de úgy látszik a sors mást szánt neki, úgymond kisebbségen belüli kisebbség.

A PTE- n Romológia, Mozgóképkultúra és médiaismeret MA -n végzet, jelenleg pedig az ELTE Társadalomtudományi Kar Szociológia Doktori Iskola Interdiszciplináris Társadalomkutatások Doktori Program harmadéves hallgatója, valamint a Magyar Tudományos Akadémia Társadalomtudományi Kutatóközpont Kisebbségkutató Intézetének és T-TUDOK Tudásmenedzsment és Oktatáskutató Központ munkatársa.  Kutatási területei a Roma identitáskonstrukciók Magyarországon 1989 óta és társadalmi reziliencia, Romák és LMBTQ közösségek metszéspontjai.

Emellett aktivistaként szerepet vállal a roma LMBTQ emberek segítésében, és ha úgy adódik, végigvonul a Romani Design Divatstúdió bemutatóján modellként is. Nemrégiben az Új Nemzeti Kiválóság Program ösztöndíját is elnyerte. 

 

Mi a szűkebben vett kutatási területed?

Kutatási területem a Roma identitáskonstrukciók Magyarországon 1989 óta és társadalmi reziliencia hatása, aminek rövid jelentése: rugalmas ellenállóképesség. Ez gyakorlatilag a társadalomban megjelenő negatívnak értelmezhető a külső erőket jelenti, és az azokkal szembeni küzdelmet, ellenállást. Ez nagyon gyakran a romák esetében a diszkrimináció vagy szegregáció. Voltaképpen azt figyelem, hogy ezeket a hatásokat hogyan dolgozzák fel a magukat romának valló emberek, ezután pedig biztosíthatja- e ez számukra a sikert.  Nagyon sok esetben azt látom, hogy a sikeres romák, akik alatt a diplomával rendelkezőket értem, küzdenek a túlkompenzálással és a mindenhol, mindenkinek megfelelni akarással.

20160817-csortos-szabolcs-1251-9087-portre-mate-dezso.jpg

Így, hogy több éve foglalkozol te is a témakörrel, mi a véleményed az eddigi roma kutatásokról?

 Véleményem szerint az összes eddigi romakutatásnak az a problémája, hogy a romákat etnikai vagy etnográfiai, antropológiai dimenzióból akarja megközelíteni. Tudod, van az a képzet, amikor a cigánylány mezítláb a porban, cipő nélkül a tűz körül táncol, fekete, hosszú kiengedett hajjal és piros szoknyában. Na, az ehhez hasonló képeket kellene megváltoztatni. Az én kutatásaim a szociálpszichológia szemszögéből próbálják értelmezni a romakérdést, vagyis nem azt kutatom, hogy van-e diszkrimináció a romák felé a többségi társadalom részéről - mert elfogadom, hogy van -, hanem azt, hogy ennek mi a hatása, ezek milyen identitásokat alakíthatnak ki a magukat romának vallók körében.

Meglátásom szerint a romákról szóló diskurzusból nagyon sokszor kimaradt a romák saját perspektívája.

Most van egy olyan generáció, (talán a miénk) ami nem harciasan kardot ránt, hanem megpróbálja az eszét használni, kérdéseket feltenni. Kérdés persze, hogy mitől roma kutatás a roma kutatás? Attól, hogy romákról beszélünk, vagy attól, roma ember csinálja? Érdekes kérdés ez, és ennek a hátterét is próbálom megkeresni. Vannak kérdések, amit a magukat romának valló és nem csak nem értelmiségi emberek valószínűleg számtalanszor feltettek maguknak. Miért kutatnak minket? Miért vagyunk érdekesek? Mit akar tőlünk bármelyik kutató? Aztán még egy kérdés felmerül: A roma kutatók mennyire lehetnek objektívek a saját kutatásaikkal kapcsolatban? Mert a nem roma kutatók gyakran azt mondják, hogy a roma kutatók szubjektívek, mi meg azt mondjuk, hogy a nem roma kutatók nem tudnak olyan szempontokat, megközelítéseket, amiket mi használunk a roma kutatásban.

A reziliencia mellett az LMBTQ közösségekre is nagy hangsúlyt fektetsz!

Maga a roma társadalom valamennyire marginalizált helyzetben van, de a kisebbségeken belül is megjelenhetnek kisebbségek, mint például az LMBTQ emberek. Ezekben az esetekben az egyének többszörös marginalizációban élnek. Egy roma LMBTQ ember nem rendelkezik semmiféle érdekképviselettel és ez meglátásom szerint nagyon hiányzik. Emellett például egyáltalán nem beszélünk fogyatékkal élő roma emberek érdekeinek képviseletéről sem, mert az ilyesmik már úgymond kiverik a biztosítékot a szélesebb nyilvánosság számára. Beszélni kellene itthon is a kisebbségek interszekcionalitásáról.  Nemrég tértem haza Csehországból, ahol a második roma LMBTQ konferencia volt. Prágában van egy civilszervezet, ahova roma LMBTQ emberek fordulhatnak segítségért - nagyon jó lenne, ha Magyarországon is lenne hasonló.

Konferenciáról konferenciára jársz, mindeközben egyetem és MTA. Meddig lehet ezt bírni? El tudod képzelni, hogy egész életedben ezzel foglalkozz?

Sosem képzeltem, hogy az MTA-n fogok dolgozni. Nem voltak soha nagy álmaim, még talán egyetemre sem akartam járni.

Pék akartam lenni.

Aztán kinyitottam nyolcadikban a felvételi tájékoztatót, ami egy közlekedési szakképző iskolánál nyílt ki, azt jelöltem meg és felvettek. Majdnem autószerelő lettem, és amikor egy felelet során összekevertem a katalizátort a katapulttal, ismét rájöttem, hogy nem lesz belőlem műszaki szakember. Elég szürreálisak voltak számomra a műszaki szaktantárgyak.  Ott a szakközépben volt egy mentortanárom (Kránicz Tünde tanárnő) aki a négy év alatt mindig bíztatott és mellettem állt a tanulásban.  Azt monda az érettségi előtt, hogy törjek ki és legyek az, aki szeretnénk.  Emlékszem, Ő segített kitölteni az egyetemi felvételi lapot is.

Ezen döntések alapján nem tűnsz túlságosan tudatosnak, viszont a veled való történések alapján az ember mégis ezt gondolja.

Ami biztos, hogy nem tudok tervezni, nem tudom, hogy mi lesz velem tíz év múlva. Biztos, hogy el szeretném végezni a doktorit és nem biztos, hogy itthon szeretnék maradni. Azzal, hogy elindítottam a rezilencia témát, megindult valami más is a tudományban itthon. Mostanra már nagyon sokan írnak roma LMBRQ és rezilincia témakörben is szakdolgozatot, végeznek kutatásokat. Többen meg is kerestek tanács és segítségkéréssel kapcsolatban.

Szerinted, megért az ország arra, amivel foglalkozol?

Nem feltétlenül. Most már megjelent a romáknak a középosztálybeli rétege, néha azt látom, hogy a szélesebb nyilvánosság nem igazán tudja ezt még befogadni, hogy bizony,

egy roma ember is lehet tanár, orvos, ügyvéd, kutató, vagy csak egyszerűen beülhet egy jól menő étterembe, elmehet, színházba, operába.

Kerültél már hasonló szituációba?

Mikor még nem laktam Budapesten, bementem egy hostelbe, ahol már sokszor megszálltunk ismerősökkel. Esős nap volt, nagyon megáztam, nem néztem ki valami jól. A recepciós fiú új volt és közölte, hogy nincs szoba, meg amúgy is előre le kell foglalni – de tapasztalatból tudtam, hogy ez nem így van. Pár perccel később a párom felhívta a hostelt, angolul érdeklődött, és a recepciós, aki elutasított engem, neki többféle szobát kínált, reggelivel, különböző ágyakkal, plusz takaróval, amit csak szeretnénk. Átvettem a páromtól a telefont, és elmondtam, hogy én vagyok az, aki nemrég ott járt náluk és a egyébként a főnökét is személyesen ismerem. Szabadkozni kezdett, másnap felhívtam a főnökét, Ő elnézést kért és felajánlotta, hogy bármikor, amikor Budapesten járok, ingyen alhatok náluk, amikor csak szeretnék. Mondtam neki, köszönöm nem, és remélem, másokkal ezt többször nem teszik meg.

Van egy pozitív sztorim is, abból az időből, mikor még Pécsett laktam. A Gandhiban tanítottam akkor és egyik este hazafelé bementem a boltba kaját venni. Ahogy mentem a sorok között észrevettem, hogy a biztonsági őr követ. Megkérdeztem tőle, hogy miért figyel ennyire, esetleg szeretne valamiben segítséget kérni, mert ha nem akkor nyugodtan szeretnék vásárolni, mert egész nap tanítottam és fáradt vagyok. Ő erre azt mondta:

Te nem is lehetsz tanár, mert te egy cigány vagy!

Iszonyatosan felháborodtam, kikeltem magamból. Mire a végére értem a mondandómnak, a vevők és a pénztáros is mellém álltak és elkezdtek tapsolni. Nem is vettem semmit, kimentem a boltból. Egy hét múlva tértem be oda újra: a biztonsági őr már nem volt ott, és a húspultban egy romalány volt.

Mire van szükség, hogy ez a misszió, amivel foglalkozol sikeres és célratörő legyen?

Ami nagyon fontos lenne, hogy a közoktatásban megjelenjen a romákról egy pozitív kép, mert ha valami megjelenik jelenleg az vagy semleges, vagy negatív. A romákra irányuló sztereotip elképzeléseket alaposan megkellene változtatni. Ennek az alapkulcsa véleményem szerint a közoktatás és a média lehet. Hiába van egyre több diplomás a romák között ők szinte láthatatlanok. Hiába van egy romának és nem romának ugyan az a médiavégzettsége a nem roma embert beteszik képernyő elé, a roma embert pedig a háttérbe, mondjuk vágónak. Reklámok egyáltalán nincsenek romákkal. A romák reális láthatósága kiemelten fontos lenne annak érdekében, hogy az identitásukat pozitív önképre helyezhessék. Ezek a pozitív önképek véleményem szerint kihathatnának a következő generációkra is. Ezután történhet érdemi változás a romák körében. Azt gondolom, hogy ennek az egyik legnagyobb úttörője a Romai Design, ami egyre ismertebb márka. Szerintem mindenkinek fontos a saját maga identitása, és a Romai Design arra jó, hogy külső jegyekben is megmutatkozhasson az identitásod, akár egy kalap, egy mellény, egy nyakkendő segítségével. Varga Erikáéknak (a tervező- a szerk.) van egy missziójuk: a társadalmi szerepvállalás jegyében különböző roma és nem roma csoportokat hívnak meg a stúdiójukba vagy ők utaznak vidékre, és workshopokat tartanak a résztvevőknek, amelynek a legfőbb alappillére a roma kultúra és tradíciók, identitás láthatóvá tétele.

20160817-csortos-szabolcs-1255-9095-portre-mate-dezso.jpg

Téged divatbemutatóra kérlek fel, mint modellt. Milyen érzés volt végiglejteni a kifutón?

Mikor kimegyek, iszonyat büszkeség tölt el. Arra vagyok büszke, hogy az vagyok, aki vagyok.

Nagyon sokat gondolkodtam a személyiségemen, és végre eljutottam odáig hogy azt mondjam, ha választhatnék, hogy heteroszexuális és ne roma legyek, akkor egyiket sem  választanám. Sokat olvastam a személyig megtagadás következményeiről, mi érhet, ha felvállalom, mi érhet, ha nem vállalom fel, milyen lelki sérülést okozhat az, ha elnyomok egy- egy identitást. Aztán arra jöttem rá, hogy egészségesen akarok élni, nem akarok mindenkinek megfelelni és bizonyítani. Nem akarok maszkokat viselni. Büszke vagyok erre, nem cserélném el ezt az identitásomat soha, hogy roma meleg vagyok!

 

 

Elég nehéz, viszont kalandos gyerekkorom volt…

Egy somogy megyei kis faluból, Kutasról származom. Ott egy cigánytelepen éltem hat éves koromig. Három féltestvéremmel laktam, apámmal és édesanyámmal. Nem igazán emlékszem sok mindenre, de tudom, hogy az utolsó házakban laktunk a falu végén, ott volt a cigánytelep. A házban áram volt, de víz nem. Speciálisigényű gyerekeknek fenntartott iskolába akartak küldeni, mert a nagycsoportban, még az oviban nem tudtam leírni a nevem, hozzáteszem senki sem tudta. A többi gyereknek azt a feladatot kapta, hogy rajzoljanak három karikát. A nevemet persze nem tudtam leírni, ezért arra következtettek, hogy speciális igényű, szegregált iskolában kellene kezdenem az első tanévem. Anyám azt mondta ez nem helyénvaló és elvitt egy független bizottsághoz, akik megállapította, hogy beiratkozhatok általános iskolába. Ezek után halt meg édesanyám rákban.  Édesanyám halálának másnapján apám elrabolt és elvitt egy másik cigánytelepre, annak reményében, hogy árvaellátást kap utánam. Igazából ezek az évek nagyon összefolynak nekem…. Az apám közben börtönbe került garázdaság miatt. A cigánytelepen teljesen idegen hajléktalanokkal éltem, és nem jártam suliba, mert meg kellett élnem valamiből. Arra emlékszem, hogy volt még egy-két gyerek. Vályogépületek voltak egy nagy udvaron és mindig máshol aludtam, magamra voltam hagyva. Azt tudom, hogy soha nem jártam iskolába. Hétfőn nem jártam iskolába, mert, hogy még hétvége van, kedden mentünk szemétdombra guberálni, szerdán és csütörtökön bementem az iskolába, pénteken megint nem, mert már jött a hétvége. Tehát heti két napot voltam suliban az első három osztály ideje alatt. Ennek a hátrányait mostanra érzem, nagyon sok kompetenciám kimaradt. Azt gondolom, hogy a hasonló helyzetek egyáltalán és soha sem a gyerek hibája, hanem a környezeté, a szociális védőhálóé, aki nem vette észre a segítségkérőket.  Szóval ott voltunk, mint a vademberek, a telepen, a gyerekek nem jártak iskolába, a tanárok nem foglalkoztak velünk, mindig a legutolsó sorban ültünk. Sokat koldultam utcán és így talált meg a bátyám egyik barátja, így kerültem haza három év után. Ezt az egészet hat éves fejjel nem tudtam felfogni. Annyit tudtam, hogy anyám meghalt, megváltozott valami, nem tudok hazamenni és hogy eljött velem a kutyám. Meg hétfőn és kedden el kell menni a szeméttelepre, hogy keressek valami kaját.

Vannak visszatérő álmaim, amiket még nem sikerült igazán feldolgoznom. Elég borzalmasak ezek az álmok. Van, hogy alszom este, felébredek, körülnézek, és nem tudom, hol vagyok. Nem esik le, hogy a  saját otthonomban vagyok, nem az utcán. Szerintem még édesanyám és nővérem (tavaly önként mondott búcsút ennek a világnak) halálát sem dolgoztam fel. Az, hogy édesanyám meghalt abban a szituációban kisebb dolog volt, mint hogy keressek magamnak ételt a szeméttelepen. Erről nem igazán volt időm gondolkodni, most van időm.

Lebegéshez hasonlítanám néha az életem. Jó lenne felébredni és öt évesnek lenni. Nagyon nehéz elhinni, hogy a mostani helyzet az én életem. Ezért mondtam, hogy soha nem akartam akadémiára kerülni, mert az volt a legnagyobb álmom, hogy egyszer legyen egy szobakonyhám, és ennyi.  

Kékesi Alexandra

Kékesi Alexandra

A hozzászóláshoz be kell jelentkezni