Gerencsér Viktóriával, a Nevetnikék egyik friss önkéntesével beszélgettünk. Viki a Pécsi Tudományegyetem építész hallgatója, nagyon szeret gyerekekkel foglalkozni, hiszen édesanyja is óvónőként dolgozik. Ha egyszer elköltözne Pécsről, akkor is maradna az önkénteskedésnél.
Hogyan jutottál el a Nevetnikékhez?
Anyukám óvónőként dolgozott, úgyhogy elég korán megszerettem a gyerekeket. Azt tudtam, hogy nem az én pályám a óvónői szakma, de a gyerekek mindig fontosak voltak számomra. Jelenleg építészmérnök hallgató vagyok a Pécsi Tudományegyetem Műszaki és Informatikai Karán, és már az elejétől kezdve tudatosan kerestem a lehetőségét, hogy gyerekekkel foglalkozhassak önkéntesként a tanulmányaim mellett. A PTE-n keresztül jött egyszer egy email, hogy a Nevetnikék önkénteseket keres, és már a leírás alapján nagyon szimpatikusak lettek, rögtön jelentkeztem is, tavaly nyáron. Ősztől már el is kezdhettem velük a munkát.
Kifejezetten anyukád szakmája miatt lehet, hogy jól bánsz a gyerekekkel, vagy volt valami korai élményed a betegségekkel, ami megérintett?
Többször volt, hogy kórházban kellett tartózkodnom, gyerekkoromban és később is. Nem volt jó élmény, hogy csak a szüleim tudtak bejönni látogatni, mert ott láttam az arcukon az aggódást, ami engem is megviselt. Nagyon is van rá igény szerintem, hogy olyanok is jöjjenek, akik kicsit el tudják terelni a figyelmet a betegségről.
Miért lehet szerinted, hogy egy kvázi idegen segítő néha jobban fel tud vidítani egy beteget?
Mi áltlában nem ismerünk semmilyen háttértörténetet, és nem is nagyon kérdezgetjük a gyerekeket, hogy miért vannak ott. Ha ők elkezdenek erről beszélni maguktól, akkor persze meghallgatjuk őket, de inkább próbáljuk elterelni a figyelmünket: mi azért vagyunk ott, hogy az a két óra játékkal teljen, mert ott van még neki a másik huszonkét óra, amikor úgyis ezeken fog agyalni.
Vettél már részt a híres nevetnikékes speciális képzéseken?
Szeretnék majd beletanulni a kézműveskedésbe is, eddig nem volt rá lehetőségem. A pszichiátriai specializációt viszont megcsináltam már, így mehetek a gyermekpszichiátriákra is önkénteskedni. Glória nagyon jól felkészített minket rá, hogy hogyan kell kommunikálni mentális nehézségekkel küzdő gyerekekkel.
Találkoztál már olyan esettel, ami a vártnál nagyobb kihívást jelentett neked?
Pont a bemutató foglalkozáson volt ilyen eset. Ezeken dől el, hogy bekerülsz-e az önkéntesek közé vagy sem. Egy ilyen autista kisfiúnál voltunk a sebészeten, szuper vidám volt, mosolygott, futkározott, de amikor bementem hozzá a kórterembe, inkább észre sem vett. Próbáltam mindenfélét mondani, valahogy kapcsolódni, de nem ment. Pont olyan citromsárga pólója volt például, mint a nevetnikékes, úgyhogy emlékszem, próbáltam erről közelíteni, de csak erre-arra rohangált, rám se hederített. Nagyon nehéz volt, mert egyedül voltam, és nem is nagyon találkoztam még spektrumzavaros kisfiúval, de valahogy ki kellett találnom, hogy hogyan fogok hozzá kapcsolódni. Egy idő után elkezdtem azt próbálgatni, hogy finoman megállítom. Rögtön észrevettem, hogy nagyon élvezi azt, ha kicsit akadályozom. Befeküdtem mondjuk a két ágy közé, és sorompót képeztem neki, vagy csak a kezemet tettem ki, vagy felkaptam, pörgött egyet, visszatettem, és akkor megint jött. Olyan jó volt látni, hogy mindig kíváncsian várja, hogy milyen új pozícióban várom vissza.
Nagyon jó élmény volt, hogy bár az elején stresszes volt kitalálni, hogy hogyan lehet hozzá kapcsolódni, a végén még egy másik kisfiú is odajött hozzánk, és ő is beszállt a játékba. Végül úgy köszöntünk el, hogy futottak felém mind a ketten, és hatalmas nagy ölelést adtak nekem, amikor odaértek.
Mi a legjobb érzés, amikor önkénteskedsz?
Itt a pszichiátrián gyakran van, hogy bemegyünk, és felcsillan a szemük, egyből rohannak ki, hogy jönnének játszani. Szuper érzés, hogy még be sem érsz az osztályra, de már jönnek is bemutatkozni, és már mondják is, hogy melyik játékkal szeretnének játszani.
Van valami, ami az önkénteskedésből átszüremkedett a hétköznapjaidba?
Sokszor talán türelmesebb vagyok az emberekkel, de legalábbis próbálom magamat emlékeztetni rá, hogy az legyek. Nagyon inspiráló számomra, hogy mindenki mennyire mosolyog az önkéntesek közül akár a képzéseken, akár már a legelső alkalommal is, amikor találkozunk a felvételin. Sajnos nem mindig lát az ember egy boltban vagy az utcán ennyire mosolygós és jókedvű embereket. Azt hiszem a Nevetnikék visszaadta az emberek jóságába és önzetlenségébe vetett hitemet. Türelmet, hálát és megértő hozzáállást köszönhetek nekik.
Hosszú távon is tervezed csinálni az önkénteskedést?
Igen, mindenképpen szeretném. Amíg Pécsen vagyok, és engedi az időm, addig mindenképp fogom. Ha pedig majd egyszer elköltözöm innen a tanulmányaim után, szeretnék hasonló helyre kerülni.
Előfordul az ilyen munkáknál hosszú távon az elfáradás, vagy a lelki nehézségek felgyülemlése. A Nevetnikéknél támogató a közeg ilyen szempontból is?
Szerencsére nálam többségében eddig az volt, hogy hiába mentem oda nagyon fáradtan, miután kijöttem két órával később, teljesen fel voltam dobódva. Nálam inkább ez eddig a jellemző, de természetesen vannak nehezebb esetek. Sokat segít, hogy vannak esetmegbeszéléseink, amik nagyon hasznosnak, ezeken mindenki elmondhatja, hogy milyen nehézségekkel küzd éppen. Nagyon jó érzés, hogy odafigyelnek az önkéntesek mentális egészségére is.
Általában gördülékenynek érzed az együttműködést a kórházakkal?
A PTE Gyermekgyógyászati Klinikájára járok, ott eddig mindig pozitív tapasztalatom volt ilyen téren. Az ápolók is örülnek nekünk, és segítenek, amit csak tudnak. Nyilván rengeteg munkájuk van nekik is, és talán jó, hogy tehermentesítjük őket egy kicsit. Amikor épp ott vagyunk, és bejönnek a kórterembe, mindig nagyon kedvesek velünk is, a gyerekekkel is.
Mit üzennél azoknak, akik érdeklődnek valamiféle önkénteskedés iránt, és szívesen foglalkoznak gyerekekkel?
Azt, hogy vágjanak bele, ne nagyon gondolkozzanak rajta! Tapasztalják meg azt, hogy milyen jó, amikor kicsi gyerekek lehetnek még ők is felnőttként. Persze fontos, hogy hozzunk felelősségteljes döntéseket, és vegyük komolyan az életet, amennyire lehetséges, de szerintem az is ugyanúgy fontos, hogy kicsit visszanyúljunk a gyermeki énünkhöz, és jól érezzük magunkat. Úgyhogy ne féljenek, a gyerekek nem fognak harapni. Csak menni kell és csinálni. Ha hozzánk, a Nevetnikékhez jönnek, akkor teljes mértékben fel lesznek készítve, és bármilyen kérdésük van, biztos vagyok benne, hogy fognak választ kapni.
