Valljuk be, legtöbben legtöbbször pizsamában vagyunk manapság. Legyen a ruha minél puhább és kényelmesebb, hátha ellensúlyozza a rideg és kemény valóságot: járvány, veszélyhelyzet, korlátozott kijárás, nem sorolom.
Általában a kizökkent időkben olvasok Rejtőt, és most ez van. Ugyan nem nyaralós-pihenős, amikor a teraszon napozva falom be, vagy nyugágyban pokrócba csavarva szívom magamba egy tücsökciripelős nyárestén, esetleg tévézés helyett a kanapén nyálazom össze a megkopott sárga borítóba burkolt lapokat. A helyzet kevésbé rózsás, és ettől nehéz elvonatkoztatni.
Mióta láttam egy kiállítást Rejtő életéről, azóta attól is nehéz elvonatkoztatnom. Egyrészt volt benne egy nagy adag bohémság, de a vége sajnos mindent felülír. Munkaszolgálatosként valószínűleg megfagyott a II. világháborúban, talán 1943. január elsején. Rengeteget írt, és bár Gorcsev Iván- és Fülig Jimmy-rajongó vagyok, a helyzetre való tekintettel a Vesztegzár a Grand Hotelben című művét olvastam újra.
80 éve jelent meg ez a regény. Őrület, hogy a szöveg alapján ezt nem lehet megmondani!
Mindössze egy-két avítt szófordulat van benne, no meg persze a főúri etikett, például, hogy milyen ruhában illik lemenni egy hotel éttermébe vacsorázni. Megjegyzem: manapság más okból veszünk fel kesztyűt...
A címben szereplő Grand Hotelben felüti fejét a bubópestis.
„A hatóságok vesztegzárat rendeltek el. Három hétig senki sem távozhat a Grand Hotelből. Aki az egészségügyi óvintézkedést kijátssza, azt öt évtől életfogytiglanig terjedhető büntetéssel sújtja a törvény. Önöket voltaképpen Santa Annunziata szigetére kellene szállítani, a karanténállomásra. Azonban a Grand Hotel előkelő idegenforgalmát ettől megkíméltük, és kivételes intézkedés alapján a helyszínen foganatosítjuk a vesztegzárat. Három hétig a rendőrség, az egészségügyi szolgálat és a helyőrség egy osztaga gondoskodik a rendről és az Önök biztonságáról. A hatóságok számítanak a vendégek segítségére és megértésére.
Reméljük, hogy a betegséget a házon belül sikerül izolálni, és nem lesz több áldozat...”
Azt mondanom sem kell – spoiler! - hogy szó sincs pestisről: valójában egy nyerészkedő duó trükkje az egész karantén, akik szemérmetlenül kihasználják a helyzetet. A haláleseteknek – mert több is van! - nem a betegség az oka, hanem valaki más...
A szálló különböző szobáiban feltűnő fiatalember az, aki hiányos ruházatban és hiányos arcszőrzetben próbálja kádakban, asztalok alatt, szekrényekben fülelve, leselkedve, tapogatózva összerakni azt, hogy voltaképpen mi is történik. Természetesen ő a főhős, akiről kiderül, hogy nemcsak jóképű, de gazdag is, továbbá helyén van a szíve – amit időközben rendesen összetör Maud, a bajban lévő kisasszony. És szerepel egy kivételesen okos felügyelő is a rendőrök között, akinek jó a szimata.
Gondoltam, sokadjára olvasva már nem fogok nevetni, főleg nem hangosan. De megtörtént.
Ha filmet forgatnék a Vesztegzárból, a pizsamában vagy törölközőbe csavarva a hotelben settenkedő Félix talán lehetne Chris Hemsworth
vagy Tom Hiddleston. Vagy Nagy Zsolt. Üsse kő, Maud szerepét vállalnám. De nem lenne jó Rejtő filmben, meggyőződésem, hogy felületes kis „romkom” maradna a történet – merthogy maga a cselekmény az is. Komédia, amiben vannak cserék, véletlenek, félreértések, vicces jellemek – még akkor is mulatságos alakok, ha az illető példának okáért fegyverkereskedő – és a végén, ahogy az egy romantikus vígjátékban lenni szokott, a helyzet megoldódik, és egy házasság is kilátásba kerül. A világ helyreáll, merthogy alapjában véve minden rendben van.
És tudjuk, hogy valójában – persze mind dolgozunk azért, hogy jobb legyen, de - SEMMI SINCS RENDBEN.
Mégis annyira zseniálisan és jópofán és játékosan cseveg Rejtő, hogy arra az időre, amíg olvasom, elhiszem, hogy ami bonyodalom, az csak csibészségből és nem gonoszságból fakad, és voltaképpen minden probléma csak kalamajka, ami hamar megoldódik, aztán meg már minden rózsaszín.
„A szedés, a tábla, a vacak kötés nem számít. Azon az én írásom átrágja magát.”
- írta Rejtő az egyik kiadójának. Nyolc évtizedet is átrág az, és egy egész pandémiát.
Szóval porszívózgatok a pizsamámban itt, a nappaliban (és sajnos joggal írom kis n-nel) Néha elkedvetlenednem, és ilyenkor hangosan kimondom azt, ahogyan signora Relli (vagyis valójában Nedda Manzini operaénekesnő) – hogy egy holttest eltüntetését megmagyarázza - jellemezte önmagát a felügyelőnek:
„Hidegvérű, erős nő vagyok.”
Ezen a porcicák nevetnek egy jót a sarokban.
Akinek nincs példánya a családi könyvtárban, itt a link a teljes szövegre a Magyar Elektronikus Könyvtárból:
