Az informális segítségnyújtó önkéntes szerveződések gyorsan és innovatív módon reagálnak, alternatív megoldásokkal. Ez az újfajta önkéntesség áll Ujhelyi Nelli kutatásainak a központjában, melyen a PTE BTK Néprajz – Kulturális Antropológia Tanszék doktori iskolájának hallgatójaként dolgozik.
A 21. században példátlan helyzetet élünk meg a pandémiával. Rendkívülinek számít az is, hogy ennyien kezdtek el tavaly tavasszal valamilyen téren segíteni, jótékony akciókat szervezni?
Ez bár számunkra meglepő tapasztalat, mégis az mondható, hogy egy jellemző tendencia. Az altruizmussal kapcsolatos kutatások szerint teljesen természetes, hogy ha van egy válság vagy katasztrófa, azt mindig kíséri valamilyen segítségnyújtás a civil lakosság részéről. Minél váratlanabb és súlyosabb a krízis, annál nagyobb hullámokat vet a szolidaritás és az önkéntesség. A Fordulat 25-ös számában Gagyi Ágnes hívja fel a figyelmünket Rebecca Solnit kutatási eredményeire, miszerint egyrészt a krízisre reagáló civil válaszok gyorsak, hatékonyak és kreatívak, másrészt ezek a reakciók amilyen gyorsan felbukkantak, olyan hirtelen tűnnek el és az események leírásaiból gyakran kimaradnak, míg a lassú intézményi beavatkozásokról, megoldásokról több adat és hír marad az utókor számára.
Mindez azért nagyon izgalmas, mert arra is rámutat az említett kutatás, hogy ezek a Solnit által
látens katasztrófaközösségekként nevezett önkéntes szerveződések képesek későbbi válságok kapcsán még gyorsabban mobilizálódni, ezáltal erőforrásként tekinthetne rájuk a társadalom.
A kutatásomban vizsgált önkénteseknél is megfigyelhető ez a jelenség.
Ha jól értem, a koronavírus-járvánnyal kapcsolatos tevékenységüknek van előképe.
Az általam vizsgáltaknál igen, a 2015-ös magyarországi menekültválság. Európai trend, hogy informális csoportok segítették a menekülteket, a leggyakoribbak a pályaudvarokon nyújtott alapvető szociális szolgáltatások voltak.
Debrecen - mivel ott menekülttábor működött - kulcspont volt a menekültkérdésben, így kialakult ott egy önkéntes szerveződés.
Ott a Facebookon találtak egymásra egymást addig nem is ismerő emberek,
ami odáig vezetett, hogy közel 80 napon át egy 20-30 fős csoport minden este vagy délután ott volt az állomásokon, és napi szinten többszáz menekültnek segítettek. Kutatásomban ezt a segítségnyújtási folyamatot és ezeket az önkéntseket vizsgálom.
Miben, hogyan segítettek a menekülteknek?
Adományok gyűjtésében, információ terén és egyészségügyi ellátásban. Az alapvető adományok az élelem, ital, ruhanemű voltak. Utóbbi jellemzően a cipő, ami elkopott a sok gyaloglás miatt. A vizsgálatomban résztvevő önkéntesek mindezt adományként gyűjtötték össze. Fontos volt az információ, mint segítség, hiszen a menekültek gyakran nem értették, mi történik velük. Az angolul beszélőkön túl sok Magyarországon élő közel-keleti származású ember tolmácsként segített, mert olyan nyelveket tudtak, ahonnan a nagy tömegek érkeztek. Orvostanhallgatók is segítettek, nemcsak a nyelvtudásukkal, hanem az orvosi tudásukat is latba vetették, hiszen többször érkeztek sérülésekkel emberek, jellemzően lábsérülések a sok gyaloglás miatt.
Innen a menekültek sok esetben továbbmentek, vonattal szerettek volna távozni a városból. Debrecenből az utolsó vonat Budapestre este fél 8-kor ment el. Ha azt lekésték, már nem értek vissza a pályaudvartól messze eső menekülttáborba, és így volt, hogy tömegek töltötték a peronokon az éjszakát, a legelső, hajnali fél 3-kor induló vonatig. A legfontosabb segítség az volt, hogy az önkéntesek próbálták koordinálni ezt a nagyszámú embert, ügyeltek, hogy ne legyenek konfliktusok. Ez komoly kooperációs és terepkoordinációs feladat.
Adományokat az online FB-csoportokon keresztül tudtak célzottan gyűjteni. Ez egy létező, de hazánkban viszonylag újnak számító iránya az önkéntességnek. A Budapestről a debreceni menekülttáborba elindított emberekről a fővárosi önkéntesek valós idejű infókat tudtak adni a debrecenieknek. Pontosan meg tudták mondani hányan érkeznek és milyen szükségletekkel. Például hogy hány beteg, sérült van a vonaton, kb. mekkora és mennyi ruhára lenne szükség.
A két-két és fél órás út alatt pedig a debreceni önkéntesek meg tudták szervezni a közösségi média csoportjuk révén, hogy az adományok a szerelvény érkezésekor már a pályaudvaron várják az érkező rászorulókat.
Nem, vagy csak ad hoc raktáruk volt, vagyis spontán és az adott helyzethez igazodva kellett megoldaniuk a segítségnyújtást.
Ez a jellegű segítségnyújtás többfelé megtapasztalható volt Európában. Magyarországon a Keleti-pályaudvar volt a legkiemeltebb, ott működött a budapesti Migration Aid informális önkéntes csoport. A debreceni ennek mintájára jött létre: egy Facebook-csoporttal indult, ahová mindazok csatlakoztak, akik elkötelezettek voltak az ügy iránt. 2015 júniusában olyan 500 fős volt már, melyből 20-30-an mozogtak a terepen is. Az állomáson hatalmas tömegeket lehetett látni, az érkezők nem találták a menekülttábort, nem állt elég információ a rendelkezésükre, szomjasak és éhesek voltak. Az önkéntesek spontán módon megszervezték a segítési akciókat, majd idővel próbálták a működésüket keretek közé foglalni: szabályzatot írtak, beosztást készítettek. De alapjában véve ez mindvégig egy informális önkéntes szerveződés volt és maradt, aminek egy Facebook-csoport az alapja.
2015 decemberében bezárták a debreceni menekülttábort. Mi történt ezután ezekkel az önszerveződő csoportokkal?
Szeptember 15-én épült fel a déli határzár első szakasza, ami már éreztette a hatását Debrecenben, egy pár napig csökkent, majd ismét nőtt a menekültek száma. A második, októberben megépített határzár után viszont nem érkezett tovább nagyszámú menekült Debrecenbe. Ez érdekes helyzetet teremtett az önkéntesek életében, hiszen addig egyfajta felfokozott állapotban dolgoztak, aztán akiknek segítettek, egyszerűen eltűntek. Ezt gyászként, traumaként élték meg, sokan közülük úgy fogalmaztak, hogy “nincsen rájuk szükség”, ürességet éreztek. Mindehhez az is hozzájárult, hogy tudták, hogy nem szűnt meg a probléma, csak nem a városukon keresztül zajlik. Sokan még napokig kijártak a pályaudvarra. Törést jelentett az életükben. Később a csoport tagjai újrafogalmazták a segítségnyújtást, új célcsoportokat próbáltak találni, például elkezdtek helyi rászorulóknak segíteni. Egyébként ez jellemző volt más városok menekülteket segítő csoportjainál is. Ami adományuk maradt, azt szegény sorsú családoknak és hajléktalanoknak ajánlották fel, rengeteg kapcsolatkeresés indult el, de ez nem kívánta meg ugyanazt a feszes munkát, mint a menekültek esetében. Átalakult egy lazább típusú, hosszabb távú problémákat érintő segítő tevékenységgé. Ezek az emberek napjainkig önkénteskednek,
sokuknál vagy az első élmény az önkéntesség kapcsán a menekültekkel való munka volt, vagy olyan gyújtópontot jelentett az életükben, a mi a későbbi cselekvéseiket is meghatározta.
Így közülük ma is sokan önkéntes akciók koordinátorai, és a társadalmat érintő problémák lehető legszélesebb palettáján próbálják azokat a tapasztalatokat alkalmazni, amiket a menekültekkel kapcsolatban szereztek.
Hogyan kapcsolódik ez a koronavírus-járványhoz?
A kutatásomban részt vevő önkéntesek, akik korábban a menekülteknek segítettek, a koronavírus kapcsán is igyekeznek segíteni, önkéntesként bekapcsolódni a válsághelyzet körül kialakuló szolidaritási akciókba, civil szerveződésekbe. Ahogyan említettem, látens katasztrófa közösségként értelmezhető csoport, amely aktivizálódik krízishelyzetekben. A pandémia a korábbi gyakorlatukat nehezítette azzal, hogy tartani kell egymástól a távolságot. Erre az online szerveződés a válaszuk. Még akkor is a netre, és főképp a social media felületekre tevődött át a tevékenységük és a koordináció nagyobb része, ha maga a segítségnyújtás nem feltétlen online valósul meg. A menekültek segítésének elején még nem ismerték egymást, és ez tolta előtérbe a virtualitást, most pedig a járványügyi helyzet miatt akarják minimalizálni a személyes találkozásokat.
Hogyan segít ugyanez a csoport most?
Akiket én vizsgálok, ők az Etesd a dokit kezdeményezést valósítják meg egy kicsit kibővített formában Debrecenben: abba kapcsolódtak be, hogy az egészségügyben dolgozók számára egyfajta köszönetnyilvánításként igyekeznek élelmet biztosítani. Ez nem feltétlenül egy szükséglet kielégítése, sokkal inkább a tisztelet és az elismerés kifejezése. Ezzel párhuzamosan azonban, ha valamilyen eszközre, tisztítószerre van szükség, azt is igyekeznek beszerezni. Az egyik önkéntes azt nyilatkozta nekem:
“Látszik, hogy sok ember segítene, akkor nehogy már mi ne csináljunk semmit!”
Aztán kifejtette, hogy ők tanultak a menekültek segítéséből, de ha akkor lett volna idejük felkészülni, megtervezték volna a folyamatokat. Tavaly márciusban úgy érezték, még van idő arra, hogy valamiféleképpen előkészületeket tegyenek a járvány kapcsán “Öt évvel ezelőtt tesztelődött le az egész, kialakult egy technológiánk, azt próbáljuk alkalmazni.” Vagyis felmérik a problémát, és megpróbálják az adományokat és az igényeket koordinálni. Azt is meg kell szervezniük, hogy ne okozzon problémát a segítő szándék - mondjuk, ne állítson be csak úgy valaki egy kórházhoz egy tálca saját készítésű pogácsával. Kapcsolattartókat keresnek, egyeztenek. Ezt a típusú koordinációt a menekültek segítése során már megtapasztalták, ahogy azt is, hogyan lehet mindezt az online térben megszervezni.
Az, hogy nem lehet és nem is ajánlott személyesen találkozni, hogyan hatott erre az önszerveződő csoportra?
A koronavírus kapcsán érdekes lehet az online felületek kulcsszerepe, tulajdonképpen e-szolidaritásról beszélhetünk. A technológia a fizikai távolságtartás lehetőségét biztosítva kínál lehetőséget a kapcsolódásra, szervezdődésre, azaz arra, hogy a segítségnyújtás megvalósuljon a társadalmi érintkezés leredukálásával. Kraut és Shneiderman technológia által közvetített társadalmi részvétel (technology-mediated social participation) elmélete szerint egy ilyen
új típusú összefogásban akkora szerepe van az online térnek (és kiemelten a közösségi médiának), hogy anélkül nem is lenne megvalósítható.
Másképpen fogalmazva az online terek lehetőségei döntően befolyásolják a szolidaritási akciók természetét. Azt mondhatjuk, hogy a segítés kapcsán is felértékelődik a virtualitás. A csoportnak, amit vizsgálok, így fogalmazott az egyik résztvevője: “Most leegyszerűsítettük a logisztikát, megspóroltunk minden találkozást. Az összes feladatot a Facebookról intézzük.”
Azt hangsúlyozod, hogy innovatív ötletek mentén dolgoztak a csoporttagok most is. Mondanál pár példát a koronavírus-járvány kapcsán?
2020. március 4-én regisztrálták Magyarországon az első koronavírusos beteget, majd a kormány fokozatosan vezetett be intézkedéseket, fokozatosan vált érintetté a magyar társadalom. E kapcsán a segítő-segített viszony is összemosódhatott, hiszen széles körben kapcsolódtak be civilek, és volt, aki segíteni jött, de aztán maga is segítségre szorult, akár valamilyen más szegmensben.
A legtöbb kezdeményezés felhívta a figyelmet az adott szektor/társadalmi csoport problémájára, és próbált kreatív megolást adni rá a társadalom.
Ez mindig izgalmas helyzetet teremtett, hiszen azt láthattuk, hogy ahogy fokozatosan kerülnek nehéz helyzetekbe az újabb és újabb szektorok, úgy artikulálódnak különböző társadalmi válaszok, jönnek létre mozgalmak.
A legelső érintett a kulturális szektor volt, hiszen a tömegrendezvények elkerülése fontos volt a fertőzések számának visszaszorítása miatt. Erre volt válasz a Ne váltsd vissza!, melynek keretében az emberek úgy jótékonykodtak, hogy a jegyárakat nem igényelték vissza.
Az éttermek kapcsán létrejött a Mentsd meg az éttermet!, illetve - mivel nagyon sok diák dolgozott éttermekben, kávézókban - a Felezd meg te is! -mozgalom. Utóbbi a főbérlők/lakástulajdonosokat buzdította arra, hogy a bérleti díj felét engedjék el a diákoknak. A távoktatás bevezetése kapcsán több olyan kezdeményezés volt, ami informatikai eszközöket gyűjtött szegény családok számára. Széleskörű volt a maszkvarrás is, a legkülönfélébb emberek kezdtek el maszkot varrni, és az egészségügyi és szociális intézmények dolgozóinak, lakóinak átadni. Az egészségügyi szektor végig kiemelt figyelmet élvez, nem véltetlen, hogy a napjainkig aktív civil szerveződések sokszor ezt a szektort igyekeznek segíteni. Kezdetben például a Pihentesd a dokit! arról szólt, hogy az átmenetileg visszaeső vendégforgalom miatt a szálláshely tulajdonosok felajánlották, hogy az egészségügyi dolgozók ingyen vagy féláron pihenhetnek náluk, esetleg hosszabb-rövidebb időre beköltözhetnek, hogy elszeparálják magukat családjuktól a fertőzésveszély miatt.
Ezek mind azért is érdekesek, mert az adott új válsághelyzetre való kreatív civil választ, újszerű reakciókat mutatják. Sokszor figyelhető meg, hogy a régóta tevékenykedő önkéntes csoportok
célcsoportjaik igényeit is újrafogalmazták a koronavírus kapcsán.
Például a hajléktalanok számára élelmiszer és ruha mellett kézfertőtlenítőt adnak, vagy a szegény sorsú családoknak informatikai eszközöket. A folyamatba természetesen elkezdtek cégek is bekapcsolódni, hiszen egy krízis alatt segíteni a társadalmi felelősségvállalás része. Ez egyfajta jó értelemben vett szolidaritás-marketing felerősödése.
Természetesen hagyományos civil szervezetek és formális csoportok is részt vettek és vesznek a koronavírus-járványt övező segítő kezdeményezésekben, azért az informális szerveződéseket emelem most ki, mert erre a területre terjed ki a kutatásom, illetve innen találkozhatunk igen változatos, és az adott helyzetre reflektáló innovatív társadalmi válaszokkal.
Tavaly tavasszal valóban sok ilyen kezdeményezésről lehetett hallani. Így, hogy lassan egy éve nyögjük a koronavírus következményeit, mintha megcsappant volna a jótékony, segítő akciók száma. Ez miért lehet?
Ezt több tényezőre lehet visszavezetni. Az ilyen önkéntes kezdeményezések általában az indulásnál generálnak nagy médiavisszhangot. Lehet, hogy a munka zajlik tovább, de idővel nagyobb lesz körülötte a csend, kevesebbet hallunk róla, mert már nem erről szólnak a címlapok.
De ez csak az egyik lehetséges ok. Márciusban példa nélküli krízisként érte a magyar társadalmat a pandémia: nem volt még ilyen az életünkben, és az ennyire váratlan vészhelyzetben általában jellemző a civil részvétel, a szolidaritási akciók megszerveződése. Viszont amint a válság tapasztalata mindennapossá válik, a segítségnyújtási kedv is visszaeshet. Tavaly márciusban azt gondoltuk, hogy ez egy átmeneti helyzet, pár hétről vagy hónapról lesz szó mindössze, gyors összefogásra és egy nagy energiára van szükség ahhoz, hogy közösen átvészeljük ezt az időszakot. Viszont már lassan egy teljes éve tart, s így már nem tehetik meg az emberek, hogy az idejük nagy részét arra fordítsák, hogy segítsenek.
Eleinte mindenki ott segített, ahol tudott. De kezdetben sokan még nem tapasztalták a saját bőrükön a gazdasági helyzetük romlását -
mára sokaknak elfogytak a tartalékaik.
Mondok egy példát: tavaly tavasszal úgy volt, hogy az éttermeknek egy hónapra kell bezárniuk. Jó szívvel ajánlottak fel jótékony célra olyan fogásokat, amik a raktáraikban álló készleteikből készültek. Szeptemberre sokuk a csőd közelébe került, így már nem a jótékonykodás, hanem a túlélés a céljuk. Természetesen most is tudunk olyan éttermekről, akik továbbra is tesznek felajánlásokat.
Az is hozzájárult mindehhez, hogy márciusban sok szeme előtt a közeli példa, az olaszországi járvány hatása lebegett, a pár hét alatti rendkívül magas halálozási arány. Nálunk is pusztított a járvány, de szerencsére az a nagyon nehéz helyzet, amit sokak vizonáltak, nem következett be. Voltak, akik az olasz előkép miatt döntöttek a segítségnyújtás mellett.
És van olyan kezdeményezés is, ami okafogyottá vált - gondoljunk csak azokra, akik mielőtt mindenhol elterjedt és elérhető lett volna, maszkokat varrtak. Ma egy ilyen segítségnyújtási formára kevésbé van szükség. Azt lehet mondani tehát, hogy
ahogyan a válság eseményei is változnak, úgy alakul a körülötte formálódó civil válaszreakciók természete.
Amikor egy új helyzet áll elő, és hirtelen kell, nagyon sokaknak segíteni, akkor gyorsan, rengetegen vállalják ezt az önkéntes, szolidáris pozíciót. Amikor már úgymond adaptálódunk a kialakult helyzethet, akkor kevésbé szükséges az akut segítségnyújtás.
Mi várható most a segítő akciók terén?
Bizonytalan lenne megjósolni, mi következik, az eddigieket is tendenciaként állapítottam meg.
A sok kezdeményezés közül kettő kapcsán vélhetően további erősödés várható. Az egyik a Vedd a hazait! - mozgalom, mely a hazai termékek propagálása, ami szélesebb körű társadalmi összefogást jelenthet. Konkrét gazdasági szektor segítéséről szól a Rendelj a vendéglátósoktól!
Ugyanakkor meghatározó egyfajta elemző gondolkodásmód megjelenése is. A krízisek, válságok elején a civilek azonnali segítségnyújtást szerveznek, de egy ilyen hosszan húzódó válság esetén, mint amilyen a jelenlegi pandémia, előbb vagy utóbb felteszik a kérdést: kinek a feladata segíteni a bajbajutottakon? Mi ebből az állam feladata, és mely részfeladatok azok, melyek önkéntesek közreműködését igénylik? Utóbbi a vendéglátóipar kapcsán jelenleg élesen jelenik meg. Kezdetben a szolidaritási akció a segítségnyújtásra koncentrált vagy arra, hogy a vendéglátóhelyek mellett úgy állnak ki emberek, hogy többször onnan rendelnek ételt. Ma már többen az államtól próbálják kikényszeríteni a segítséget vagy a szankciók feloldását. Vagyis gyakrabban várható olyan típusú társadalmi részvételű akciók formálódása is, amik az állam részéről követelnek lépést.
Arról nehéz bármit is mondani, hogy milyen új segítségnyújtási formák, szolidaritási akciók jöhetnek létre. De meggyőződésem, hogy ha tömegesen, napról napra drasztikusan nőne a koronavírus fertőzöttek száma, esetleg súlyosbodna a járvány gazdasági hatása az újabb és újabb segítségnyújtási formákat generálhat, olyasmiket, amikre nem is gondolunk. Ha új elemmel egészül ki a krízis, biztosan lesz új válasz is.
