Több mint egy éve már nem a megszokott életünket éljük, nagyobb távolságtartással, a közterületeken maszkosan, amúgy a közösségektől elzártan élünk. Milyen következményekkel járhat ez a középiskolások, az egyetemisták életében, hogyan hat a nagyobb leterheltség az orvosokra és a tanárokra? Láng Andrással, a PTE BTK tudományos és akkreditációs dékánhelyettesével, pszichológussal beszélgettünk erről a mindnyájunkat érintő nehéz témáról.
Láng András
Hogy érinti a középiskolásokat az egyetemistákat ez az elhúzódó lezárás? Ez a változás, ami egy éve kezdődött el, mind a közösségektől, mind a közösségi szórakozástól való fizikai távolságtartás, okozhat-e maradandó következményeket? Vagy egyfajta közösségi élmény lesz?
Ha a középiskolásokat a végzősökre, vagy az utolsó két osztályba járókra leszűkítjük, akkor ők kezelhetők egy korosztályként az egyetemistákkal. A pszichológia ezt a korosztályt nevezi kibontakozó felnőttkorúnak. Már nem igazán serdülők, de nem is igazán felnőttek.
Mert azzal, hogy valaki betölti a 18. életévét, még nem lesz igazán felnőtt,
a pszichológia meghagy egy hosszú idősávot, amikor a modern, ipari társadalmak átalakult életmódjával kapcsolatban beszélünk kibontakozó felnőttkorról. A késői serdülőkortól kezdve a felnőttkor is beleértendő, akár 25-30 éves korig. Egy korosztályról beszélhetünk.
A fejlődést tekintve ez milyen időszak?
Nagyon érzékeny. Az életünk hátralévő részére készülünk fel. Bármiféle külső és belső hatásnak nagyon kitett ez az időszak. Főleg, hogy ilyen hosszú időtávon – már túl vagyunk egy éven – történik ez az elzártság, ezért azt nem mondhatjuk, hogy nyomtalanul el fog múlni.
Mivel járhat?
Az érzékenysége és a formálhatósága az időszaknak adja azt, hogyha ez egy rövidtávú történés, vagy egy időpontban megjelenő nehézség vagy kihívás, akkor ez a korosztály nagyon rugalmas tudna reagálni erre a problémára. Az idő hosszúság miatt olyan gondok léphetnek fel, amelyek abból fakadnak, hogy ennek a korosztálynak megvannak az életkorához mért feladatai.
A felnőttkorra való felkészülésen mit ért?
Hivatásválasztás, értékek megtalálása, a kapcsolatok kialakítása, kapcsolatokban való elköteleződés, akár barátságban, akár szerelemben. Hiába ér véget egy kapcsolat fél év múlva, mégsem úgy megyek bele, hogy ez egy időszakos dolog lesz, hanem teljes személyiségemet belerakom ebben az időszakban. A jelen időszak megfosztottság a kapcsolatoktól – még akkor is, ha egy olyan generációról beszélünk, amely a közösségi média időszakában nőtt föl, így otthonosan mozognak a virtuális térben is. A vizsgálatok azt mutatták ki, hogy a barátokkal való kapcsolat a virtuális térben mind minőségét, mind mennyiségét tekintve csökken a normál hétköznapokhoz képest, amikor még személyesen is lehetett találkozni. Ilyen értelemben ez a fajta szociális izoláltság könnyen depresszívvé teheti az embereket. A bezártság azt is jelenti, hogy információkat sem cserélünk, véleményeket sem ütköztetünk a másikkal; aki esetleg hajlamosabb a szorongásra, aki hajlamos a jelen helyzet veszélyeit felnagyítani, az magára marad ezekkel a gondolatokkal, ezeken rágódik, ilyen módon ezek a félelmek, szorongások is elhatalmasodhatnak.
Aki magányos volt eleve, annak esélye sincs kapcsolatot teremteni, sem barátit, sem szerelmit. Jól látom?
Ez az időszak nem arról szól, nem tud arról szólni, hogy új kapcsolatokat alakítsunk ki, vagy keressünk.
Ha sikerül is, akkor azok a sekélyesség veszélyével járnak. Más szemtől szemben ismerkedni, mint egy chat-oldalon. Akiknek voltak barátaik, azok tudnak rájuk támaszkodni, de ők is kevésbé, mint amikor ezt a személyes találkozások lehetővé tették. Akiknek nem voltak barátaik, a sérülékenység a pszichológia zavarok irányában – szorongás, depresszió – ezekben az időszakokban hatványozottan jelentkezik.
Szoktak a kollegákkal ilyesmről beszélni, hogy mérhető-e már ez a probléma abban, hogy mennyien keresték meg önöket?
Személyes tapasztaltokkal a külföldi hallgatóknak nyújtott pszichológia tanácsadásról rendelkezem az egyetemen; ez a szolgáltatás a Student Counselling. Varga József (ÁOK Magatartástudományi Intézet) koordinálja ezt a szolgáltatást, még tavaly márciusban összehívta a stábot, és felkészültünk az online átállásra és arra, hogy az országban rekedt külföldi hallgatók részéről meg fog nőni a megkeresések száma. De ez nem igazán volt tapasztalható. De nehéz pontos választ adni, mert a leállásokkal párhuzamosan az ilyen típusú ellátások is szüneteltek. Csakis a nagyon súlyos eseteket, az ön-, vagy közveszélyeztető eseteket látták el a pszichiátriák, be kellett zárniuk a pszichológiai magánrendeléseknek is. Nem lehetett személyes kontaktust fenntartani.
És az online térbe áthelyezve, hogy működik a pszichológiai ellátás?
A kollegák arról számoltak be, hogy működtethető volt. Aki nem rendelkezett tapasztalattal korábban az online tanácsadásról, azok azt mondták, hogy az újonnan jelentkezők – akikkel csak online térben tudnak kommunikálni, azokkal jóval nehezebben alakul ki a gyógyuláshoz szükséges kapcsolat a kliens és a pszichológus között.
Baráti körömből hallottam hasonló beszámolókat arról, hogy mennyivel nehezebb az online szakmai kapcsolatok felépítése.
Mert a kommunikáció során – akár szakmai, akár baráti beszélgetés során – bármennyire is szavakban gondolkozunk, mégis egy interakció nagyon sok olyan információt tartalmaz, ami nem verbális. A testtartás, a gesztusok, a mimika… Ezek nagyon hiányoznak, és ha látjuk is a másikat az online platformon – ahogy a számítógépe kamerája felveszi – azért a szaggatással, a kép és a hang elcsúszásával, nem kaphatjuk meg ugyanazt az élményt virtuálisan, mintha szemtől szemben állnánk. Ha az egyetemistákhoz visszacsatolunk, akkor az iskolán kívüli programokat át lehet tenni a virtuális térbe, de ha visszagondolok a saját életemre, akkor ezeknek a találkozásoknak a nagyon nagy része mégiscsak az iskolában történt. Szünetekben, akár még órán is. Egy olyan lehetőségtől vagyunk megfosztva, ami a spontán megnyilvánulásokat erősen gátolják. Minden tervezetten történik, mindent szervezni kell, ez sokat elvesz az élmény spontaneitásából.
Ha ön is személyes emlékeire hagyatkozott, akkor én is ezt teszem, a Bölcsész karon végeztem egy szakos magyarosként, de sokakkal együtt emellett elvégeztem egy úgy nevezett „aula-szakot” is. Folytak eszmecserék, hol komolyabbak, hol felszínesebbek, amelyek sokszor fontosabbakká váltak, mint mondjuk egy régi magyarirodalom óra.
Így van. Nemrég gondoltam végig, hogy akik most mesterszakosaim, a négy félév mesterképzéséből másfél évet szinte kizárólag online töltöttek, pedig a BTK kifejezetten rugalmas volt a személyes jelenlét terén, az ősszel négy-öt hétig tudtuk tartani. Ez a kommunikáció sajátosságait is megváltoztatta. Az oktatók helyzete is megváltozott. Képzelje el, milyen érzés egy oktatónak a laptophoz beszélni például?! Még ha a másik végén feltételezetten ott is vannak a hallgatók!
Ez egy kijózanítóm élmény?!
Igen, és tanulni is tanulhatunk belőle. Hiába olvassuk el az önsegítő könyveket, a pszichológiai szakirodalmakat arról, hogy milyen fontos az emberi kommunikáció, mennyire társas lények vagyunk, mégis ennek az értékét csak ebben a megfosztottságban tudjuk megtapasztalni.
Most azt gondolom, mindenki rájön arra, hogy mennyire elenyésző az, amikor zavar minket,
ha valaki nyomogatja a mobiltelefonját, netán a harmadik sorban rágózik valaki, adott esetben a beszélgető partnerem cigifüstben úszik és ki nem állhatom a cigiszagot, de most szerintem sokan azt mondjuk, bárcsak találkoznánk, annyit rágózna, annyit telefonozna, annyit bagózna, amennyit csak akar!
Ha megengedhetek egy ironikus megjegyzést, mert akkor legalább lenne mit utáni!
Igen, de én azért ennél idealistább vagyok!
Mit tudunk azért tenni, hogy megőrizzük a szellemi épségünket? A kisfiam tegnap felkiáltott egy filmet nézve, hogy de fura, hogy nincs rajtuk maszk!
Ez így van,
amit 40 napig csinálunk, az szokássá válik,
a maszk is megszokottá vált, az a furcsa, ha nem hordja valaki. Az kérdés, hogy lehet-e ebből közös élmény. Közös tapasztalat biztos, mert a világon ebben mindenki benne van. Közös élményként szívesebben gondolunk kellemes élményekre, és egy közös élmény úgy tud közössé válni, ha reflektálni tudunk rá, ha beszélgetni tudunk róla. Sok információ zúdul ránk a Coviddal kapcsolatban, de hogy ez mennyire interaktív, hogy ez mennyire kerül bele a hétköznapi diskurzusba a diákok és az egyetemisták életébe? Ezzel kapcsolatban bizonytalan vagyok. Sokan úgy vannak vele, hogy én fiatal vagyok, engem ez nem érint. Az új mutánsok miatt a fiatalabbak is veszélyeztetettebbek, de elsősorban nem a középiskolás, egyetemista korosztály. Akár a struccpolitika is sikeres lehet, hiszen fölöslegesen aggódnának olyan dolgok miatt, ami őket nem is annyira érinti. Ha szakemberként kérdez, akkor nem ezt fogom ajánlani, hogy ne vegyünk róla tudomást, de az sem jó, ha ezen pörgünk folyton. Nyilván, ha valami tünetet érzünk, utánanézünk, hogy az Covid-tünet-e, de nyilván ezt a fajta folyamatos belemerültséget érdemes elkerülni. De mivel most minden erről szól, ez nagyfokú tudatosságot igényel. Legyen szó akár az imádkozásról, meditációról, akár a mindfullness-ről (a tudatos jelenlétet növelő technikákról), amelyek picit a világ erős sodrásától eltávolítanak, és visszaadják a kontroll érzését. A kontroll érzését abban, hogy ehhez én hogyan viszonyulok, mivel arra nem lesz ráhatásunk, hogy a vírus kit hogyan fertőz meg.
Ha látjuk, hogy valaki bajban van, mit tegyünk?
Ha úgy látjuk, hogy nagyobb bajban van az illető annál, semmint amit mi barátként egy beszélgetéssel orvosolni tudnánk - ha hagyjuk, hogy kibeszélje a problémáját, hagyjuk, hogy megnyugodjon, hogy megerősítsük, hogy nincs egyedül ezzel az érzéssel, ha megmutatjuk neki, hogy vannak más nézőpontok is – ha ezen túlmegy, akkor a felelősségünk addig terjed, hogy informáljuk azt az illetőt, és ő meghozhassa azt a döntést, igénybe veszi-e egy szakértő segítségét. Szívhez szóló posztok indultak el az online térben, hogy a pszichológusok a járvány idején orvosoknak, ápolóknak ingyenesen –pro bono – segítségnyújtást biztosítottak.
A helyzetre való tekintettel elérhetőek a szakemberek.
És akiben túlbuzog a tettvágy, mit tud tenni, ha segítene szeretne?
Specifikus segítségről van szó. Az orvostanhallgatók már részt vesznek ebben. Mert a szándékon túl képesnek is kell lennünk segítségnyújtásra. De a saját közösségünkben, családunkban azzal, hogy a szükséges előírásokat, szabályokat betartjuk, már csak azzal, ha hordjuk a maszkot, már sokat teszünk. Sok kollega beállt az oltáskampányba, információkat osztanak meg az online térben, nemcsak tudományosakat, hanem személyeseket is. A szomszéd nénihez is be lehet kopogtatni, hogy elmenjek-e bevásárolni – a távolságtartást figyelembe véve. De fontos, hogy
a segíteni akarásunkat vessük össze a lehetőségeinkkel és a képességeinkkel is.
Ne a lelkesültség hajtson bele minket olyan helyzetekbe, amelyek balul is elsülhetnek.
És azokkal mi történik, akik olyan közegbe kényszerülnek vissza, ahol nehéz az együttlét? Agresszió van, tettleges, vagy verbális bántalmazás, vagy alkoholista valaki a családban…
Magyarországon is erős a családi élet szentségének a szabálya. Ami a családon belül történik, az sok tekintetben magánügy.
Az erőszakos bűncselekmények többsége normál időben is családon belül történik – akármennyire fájó is ezt tudomásul vennünk.
Az összezártsággal ez hatványozottan van jelen. Adott esetben, ha lejjebb megyünk néhány korosztállyal, olyanokra gondolok, akik az önálló tanulásra még képtelenek, adott esetben a családi légkört az is nagyon meg tudja zavarni, hogy a szülő a megszokottól eltérően teljesen más szerepben tűnik fel: a tanár szerepében. Nem azért, mert ne tanítanánk a gyereket, de azt szülőként tesszük, nem úgy, hogy most akkor nyissad ki a munkafüzeted a huszadik oldalon. Ez egy sajátos helyzethez vezet. A pszichológia területén létezik erre szabály, mi nem kezeljük a családtagokat. Ez a fajta összezártság sokkal több családnak jelent jelentős kihívást. Az energiáiknak nagy részét erre használják, sokkal kevesebb marad kreatív dolgokra, feltöltődésre, ahogy felgyülemlik a stressz, az akár testi betegségek formájában is lecsapódhat. Ha visszaugrunk a kamaszokra, akár azokra az egyetemistákra, akik a kollégiumok kényszerű bezárásával hazaköltöztek, függetlenül a családi működésétől, vagy a családi összhangtól, ez egy nehéz dolog. Egyszerűen az életkoruk kifelé mutat a családtól, és most vissza vannak kényszerítve a családba. Egy egyetemista gyereknek és az ő ötvenes éveit taposó, vagy nyugdíjhoz közel álló szüleinek is komoly terhelést jelent.
Apropó terhelés, az orvosok esetében a túlterhelés a probléma?
Egyrészt a túlterhelés, másrészt a halálesetek számának felszaporodása is teher. Az orvos beteg kapcsolatban is változások történtek. Mert nem arról van szó, hogy mennyit kell dolgozni. Egy mosoly, egy érintés, egy gesztus, vállveregetés is sokat tud használni, nem csak a felírt gyógyszerek hasznosak.
Egy orvos számára is frusztráló, hogy úgy kell egy COVID-osztályra belépnie, hogy beöltözik szkafanderbe, mint egy katasztrófavédelmi szakember, csak a szeme látszik ki egy plexin keresztül.
Az orvosok is gyakorta a tehetetlenséget élik meg, nem tudnak úgy segíteni, ahogyan szeretnének, ahogy azt a társadalom is elvárja tőlük. Még ha ez nem is válik tudatossá, mégis ez is nagyfokú kifáradáshoz, kiégéshez vezethet.
És önökkel, tanárokkal, mi a helyzet? Beszéltünk már az üres szoba magányából való tanításról, de más hatása is van még a távolléti oktatásnak?
A képességekre utalnék vissza. Azt látom a kollegák körében, hogy az online világgal való közelség feladatokat ad. Mi, pszichológusok az emberi kapcsolatokra vagyunk érzékenyítve, a többségünk várja vissza a hallgatókat, addig meg a legjobban próbáljuk megoldani a helyzetet. A mostani órák más dinamikájúak. Az interakciók kevésbé tudnak spontánok lenni. Mondjuk, ha megosztok valamit a diákjaimmal, akkor nem látom a chat-ablakot mellette. Hiába ír nekem a diák kérdéseket, mégsem tudok válaszolni. Vannak kollegák, akik mást tapasztaltak, de én azt érzem, hogy azok a hallgatók, akiket az osztályteremben is bátorítani kell, hogy megszólaljanak, azoknak ez a fajta személytelenség, arctalanság, technikai nehezítettsége a kommunikációnak, méginkább akadályt jelent.
Legyünk optimisták, és ősszel normális jelenléti oktatás indul már meg, lassan helyre rázódik a társadalom. Fog változni valami? Tudom, hogy ez már a jóslás kategóriája…
Az emberi természet van annyira rugalmas, hogy egy megváltozott helyzet megváltozott viselkedést fog előmozdítani, kiprovokálni belőlünk. Ha már a jóslás kategória, akkor legyünk optimisták, és szeptemberben induljunk el jelenléti oktatással az oktatás minden szintjén. Ettől még nem fog helyre rázódni semmi. Ez arra lesz lehetőség, hogy újra visszaépítsük a közösségeinket, visszahozzuk arra a színvonalra, ahol a járvány előtt voltak. Bárki, aki egy élő, működő, jóérzést adó közösség tagja, az tudja azt, hogy ez nem csak magától van. Nem csak arról van szó, hogy 10 kedves és jópofa embert összefújt a szél, s minden működik is, hanem ezért tenni is kell. Ha szeptembertől mindenkit „összefúj” a szél, akkor az oktatás tekintetében is, de a társadalom minden szegletében is ezen kell dolgozni, hogy ezt a szokást, hogy távolságot tartunk, nem nyújtunk kezet, hogy családon belül is csak fejkoccintással pusziszkodunk, ezt újratanuljuk, hogy lehet újra máshogy.
Amennyire hosszú idő volt a járványidőszaki szabályozásokhoz hozzászokni, éppannyira hosszú idő lesz visszaszokni a régihez hasonló, az újra személyes találkozásokra épülő világhoz.
Abban nem hiszek, hogy vissza fogjuk tudni építeni a COVID előtti helyzetet, nem fogjuk tudni helyreállítani ugyanazt, hanem újra tudunk közelségben, emberi közösségben gondolkodni. De ezen majd dolgoznunk kell.
