Politológus hallgató. Díjnyertes szavaló. Tehetségkövet. Színész: a Janus Egyetemi Színházban az Örömöcskék, vétkecskék című darabban játszott legutóbb, most a Kőműves Kelemen táncoratóriumban játszik, a közeljövőben színpadra kerülő Fluxusdada 2 című darabban is szerepel majd. Ő Kopa Marcell. Mellesleg: nem lát.
Mióta foglalkozol versekkel?
Hatodikos koromban az akkori magyartanárom egy vers előadása után úgy gondolta, hogy nekem mindenképpen versmondó versenyeken kell szerepelnem. Onnantól kezdve nem volt megállás: folyamatosan járom az országot, több megyei versenyen jártam, részt vettem a Kaleidoszkóp versfesztiválon is, illetve különdíjas lettem a Radnóti Miklós Országos Emlékversenyen. Az Országos Weöres Sándor Versmondó Versenyen második helyezett lettem – erre vagyok talán a legbüszkébb. Büszke vagyok arra is, hogy utóbbi verseny révén négy társammal kijutottunk a 3. székelyföldi versmondó táborba, ahol beszédtechnikát tanítottak nekünk, verseket tanultunk, és nem mellesleg bejártuk széles Erdélyországot.
Ki a kedvenc költőd?
Radnóti Miklós. Ennek egyik oka, hogy ő is májusi születésű, mint én. (nevet) A másik pedig az, hogy nagyon komoly kapcsolat van köztünk: ugyanis azok a versek, melyeket ő megfogalmazott nem egyszer az én saját gondoltaimat közlik. Az egyik kedvenc versem tőle az Előhang egy monodrámához, illetve a Nem tudhatom. Mások verseit is szeretem, de nálam a líra csak akkor jöhet számításba, ha az adott verssel tudok azonosulni, különben nem tudom olyan őszinteséggel előadni, mint ahogyan az kell. A kortárs költőket sajnos nem nagyon ismerem, vagy még nem találtam meg azt a költőt, akinek a versei megragadtak volna. Talán Tóth Krisztina A világ minden országa a kivétel.
JESZ-hez hogyan kerültél?
A gimnázium után már nem nagyon tudtam szavalóversenyekre jelentkezni, csak úgy, ha én magam kutattam fel, hogy hol lehet erre alkalmam. Viszont a mai napig szükségét érzem annak, hogy aktív részese lehessek valamilyen kulturális tevékenységnek. Amikor két évvel ezelőtt a Janus Egyetemi Színház meghallgatást hirdetett, jelentkeztem. Akkor még nem hittem volna, hogy egy olyan fantasztikus társulathoz fogok csatlakozni, mint amit ott találtam meg a színházban. Nagyon pozitívan tudok csak nyilatkozni a társakról, elfogadtak engem, a rendezők pedig igyekeznek engem folyamatosan bevonni a különböző szerepekbe.
Az egyetem nagyon büszke arra, hogy van egy Támogató szolgálata, és Érzékeny egyetem program is – mennyit érzékelsz ebből nem látó hallgatóként?
Aktívan részt veszek az érzékenyítésben, két alkalom is lesz a tavaszi szemeszter során, amikor számítanak a kutyám és az én jelenlétemre. Azt kell mondjam, hogy szerencsére ezt az érzékenyítést jól lehet érzékelni az egyetem területén, szerintem nyitottabbak az emberek.
Bár – egy-két esetet kivéve - még nem nagyon találkoztam azzal, hogy az emberek elzárkóztak volna a problémáim elöl, sőt, azt vettem észre, hogy rendkívül kíváncsiak tudnak lenni arra, hogy hogyan éli a mindennapijait egy valamilyen fogyatékossággal élő személy.
A tanulásban ez mit jelent?
A számítógépemen van egy program, ami a videokártyához kapcsolódik, és mindent, ami a képernyőn megjelenik, hanggá alakít át. Nekem azt kell megtanulni, milyen forró billentyűkkel tudok parancsokat adni a számítógépnek. A tanulás szempontjából nincs túl sok akadály előttem, talán csak az kihívás, hogy sok tankönyv csak papír formában létezik, elektronikusan nem - ilyenkor vagy a jegyzeteimre hagyatkozom, vagy más forrásból igyekszem beszerezni az információt.
Elmesélek egy esetet, hogy az utóbbi hogyan zajlik. A 2015/2016-os tanévben volt egy Kína és a globális változó világ címmel tartott kurzus. Az egyik nap a tanár behozott egy térképet, kivetítette, és feltette azt a kérdést a diákoknak, hogy ki ismeri föl a képen látható kikötőt?
A 40 diákból a 39 látó csöndben volt, mire megszólal a vak: tanárúr kérem, ez a pireuszi kikötő, ezt még a vak is látja.
A tanárnak leesett az álla, mert valóban a pireuszi kikötőről volt szó. Onnan tudtam, hogy az óra elején közölte, hogy az aznapi óránk címe: Kína és Európa kapcsolata. Más órákon hallottam, hogy a kínaiak felvásárolták a pireuszi kikötő részvényeit 100%-ig, egy harmadik helyen arról beszéltek, hogy Budapest és Belgrád között épül egy gyorsvasút vagy legalábbis tervben van, pont azért, hogy a pireuszi kikötőbe szállított kínai árukat könnyebben tudják Közép-Európába szállítani. Összeraktam magamban ezeket az információmorzsákat.
A vakság nagyon kemény agymunkát jelent, nekünk a nap minden percében ott kell lennünk a topon agyilag, legye szó közlekedésről vagy tanulásról. Nekünk muszáj odafigyelnünk az összefüggésekre, főleg nekem, ha már politológiára jelentkeztem.
Miért érdekel a politológia?
Gyerekkorom óta érdekel a történelem, a múlt ok-okozati összefüggései, és a politika. Figyelem a politika eseményeit, és szeretem a háttérben zajló dolgokat kielemezni, az érdekel, mik azok a mozgatórugók, melyek egy-egy döntést befolyásolhatnak valamilyen irányba. A politika is vonz, de még nem tudom, hogy milyen lesz végzés után az életem.
Mivel foglalkozol a szabadidődben?
Könyveket olvasok, már vagy hatszázat olvastam, koncerteket hallgatok a Kodály Központban, színházba járok, nemcsak a JESZ-be, hanem a Nemzetibe is, és igyekszem sok kulturális rendezvényen részt venni. Az is előfordul, hogy egyszerűen csak elmegyünk sörözni a barátaimmal. Havonta egy alkalommal részt szoktam venni a Bolyai önképző műhely egyetemközi szakkollégiumban. Ez egy érdekes intézet, 2000-ben alapította az azóta már elhunyt Kőhalmi Ferenc filmesztéta. A Boylai-díjhoz kapcsolódik ez a szakkollégiumot, ahová a tehetséges, illetve a humán dolgok iránt érdeklődő fiatalokat gyűjtik össze. 2003-ban hallottam erről egy bolyais révén, ő akkor ajánlotta, hogy pályázzak Ez meg is történt, most senior vagyok, most fogok végezni a Bolyaiban. Havonta egy szombaton találkozunk Budapesten, addigra el kell olvasnunk egy megadott könyvet, ehhez kapcsolódóan megnézünk egy filmet, majd ebéd után megbeszéljük a két művet. Ez nagyon érdekes szokott lenni, ugyanis a sok különböző szempont érdekes megfigyeléseket tud eredményezni. Ráadásul kiváló tanárok vezetik!
Van példaképed, vagy valaki olyan, akit figyelsz, mert érdekes az, amit csinál?
Akit a múltból leginkább ki szoktam emelni, az II. Béla király. Őt abból a szempontból tekintem példaképnek, mert a történelemben sem előtte sem utána, olyan személy nem volt, aki vakként egy Magyarország nagyságú területet irányított volna. Természetesen nem egyedül uralkodott, hiszen ott volt mellette a felesége és a tanácsi köre, de mégiscsak meglepő, hogy egy fogyatékos ember volt egy egész ország vezetője. Példának tekintem Széchenyi Istvánt, a legnagyobb magyart, vagy Kálvin Jánost, akire a szellemi nagyságáért és a hitéért nézek fel. A jelenkorban nagyon sok személytől kapok olyan biztatást, olyan erőt, hogy akár példaképnek is nevezhetném őket. A legtöbben a környezetemből valók, úgy is mondhatnám, hogy a barátaim, illetve különböző művészek, akik szintén példaértékű emberek számomra.
Hogyan látod most a nemlátók helyzetét? Automatikusan párhuzamot vontam a 21. század és a középkor között...
A helyzet nem rossz, optimális szintűnek nem mondanám, nagyon sok még a probléma. Az egyik ilyen terület az akadálymentesítés.
Mi, vakok nem szeretjük azt, ha megkülönböztetnek minket.
Példának okáért az interneten nem jó az a módszer, ha egy-egy honlapot elkészítünk normális felületen, majd teszünk alá egy linket, hogy ez pedig itt az akadálymentes verzió. Legyen az egész oldal akadálymentesített! Dolgozzuk ki azokat a programokat, amikkel teljesíthető ez a fajta akadálymentesítés!
Az emberi empátia területén én csak pozitívan tudok nyilatkozni, viszont nekem is vannak azért negatív, vagy kissé bizarr élményeim. Például egyszer találkoztam valakivel, akitől segítséget kértem, és ő közölte velem, hogy nem segít, mert úgy tapasztalta, hogy a vakoknak akkor segítünk a legjobban, ha nem segítünk. Ez nem így van, de jól mutatja, hogy még mindig nagyon sok sztereotípia él az emberekben. Sokan azt hiszik, hogy ha valamiért megvakul az ember, akkor hirtelen remek hallása, tapintása, szaglása lesz, holott ennek semmi valóságalapja nincsen, csak mi jobban figyelünk ezekre az érzékekre, ugyanis nekünk a figyelmünk erősödik föl.
Létezik túlzott segíteni akarás is, amivel meg az emberek átesnek a túloldalára. Amikor átadták a Széchenyi téren a vakvezető sávot, kipróbáltam, és az első gondolatom az volt, hogy nem tudnáék ezen biztonsággal bejutni egyik hivatalba se a téren. Sőt, akadt némi figyelmetlenség is, például az első alkalommal, amikor végig akartam menni ezen a sávon, oda volt építve egy újságos bódé, ami elég meglepő élmény volt. A túlzott segítségre talán az a legjobb példa, amikor még gimnáziumban mentem egyszer hazafele, és az Árkádot kellett volna megkerülnöm. És
se szó, se beszéd, valaki megragadott, és elkezdett maga előtt tolni. Meg sem mertem szólalni. Azt hittem, hogy a szervmaffia jött el a vesémért.
Aztán 5 méterrel a sarok előtt olyan váratlanul, ahogyan jött, elengedett az illető. A ami napig nem értem, miért kellett ezt csinálnia, mert mint kiderült, semmiféle útakadály nem volt előttünk. Legfőképpen azt nem értem, miért kellett ezt végig némán tennie.
Azt tudom javasolni azoknak, akik segíteni szeretnének, hogy
szólítsák meg, és kérdezzék meg, hogy hogyan segíthetnek.
A legtöbben elkövetik azt a hibát, hogy elkezdik tolni maguk előtt vak embert, amivel csak a frusztrációját növelik, hiszen mi nem tudjuk, mi van előttünk, nem látjuk magunk előtt az utat. Ha segítséget kérünk, akkor a látó menjen előttünk, a könyökét kell megfognunk, így vezessen minket. A többit meg az illető sorstárs ott helyben úgyis elmondja.
