Ukulelével és játékkal dobja fel a PTE KK Gyermekklinika kis pácienseinek életét Rónai Kíra, a Nevetnikék Alapítvány kórházlátogató programjának keretében.
Milyen szakra jársz, és miért pont ezt választottad?
Ötödéves vagyok angol–biológia tanári szakon. Leginkább azért ezt választottam, mert a két terület lehetőséget ad olyan dolgokkal foglalkozni, amik az érdeklődési köreimet viszonylag szélesen fedik. A gyerekekkel való munkának pedig szeretem a kihívásait, meglepetéseit.
Hogyan tudod összehangolni az önkénteskedést a tanulással?
A Nevetnikéknél a programokat délután négytől hatig tartjuk. Félév elején próbálom úgy felvenni az órákat, hogy a héten legyen legalább egy nap, amikor fél négy után nincs órám. Valahogy nagyjából összejött eddig, pedig a gyakorlatokat sokszor késő délután-esti órákra ütemezik. Most a tanáraim előtt is színt vallok a rossz időgazdálkodásommal: nem tudok egyből suli után tanulni, 1–2 óra kikapcsolódásra, feltöltődésre szükségem van, míg neki tudok veselkedek a beadandóknak és olvasnivalóknak.
A gyerekekkel töltött idő az órák után feltölt, és produktívnak is érzem.
Egy-egy alkalom még a húzós időszakokban is belefér.
Régi motorosnak számítasz a Nevetnikék kórházlátogató csapatában. Ráadásul az elmúlt években rengeteg nehézségen is átkísérted az alapítványt, legyen szó járványhelyzetről, házvásárlási kampányról. Mi az, ami ennyi év után is itt tart?
Elsősorban a gyerekek és a szüleik. Az interakciók a kórházlátogatások során mindig megerősítenek, hogy maradjak. Az „önkéntes” kifejezésnek olyan asszociációi vannak, hogy én feláldozom az időm, türelmem, energiám stb. Ez persze megállja a helyét, de pont ezért sokszor
amikor megyek haza a kórházból úgy érzem, mint aki csal: azért a pár óráért és figyelemért én sokkal többet kapok cserébe, rengeteget tanulok, sokat nevetek és jókat játszom - ezt mind önként.
Ezen kívül a Nevetnikékes csapat örök pozitivitásából is ragad talán rám valami.
Van olyan gyerek, aki nagyon a szívedhez nőtt, és emlékezetes maradt számodra a foglalkozás?
Egyes kórházlátogatások után mindig pár hétig még velem vannak az akkori gyerekek. Legutóbb egy 4 éves kisfiú volt, az anyukája mondta, hogy idegenekkel nagyon félénk, ne számítsunk rá, hogy meg fog szólalni. Azért nem adtuk fel, a foglalkozás második felében már viccelődött velünk és ő osztogatta az utasításokat a várépítés közben. Azt nagyon élvezem én is, amikor a páciensből „visszavált” gyerekké valaki, a csibészkedés ennek mindig jó indikátora. Egyébként minden korosztállyal volt emlékezetes élményem, szeretem a tartalmas, de könnyed beszélgetéseket, sztorizásokat is a nagyobbakkal.
Mi volt számodra eddig a legmeghökkentőbb eset, ahol nehéz volt helytállni? Hogyan oldottad meg végül?
Volt pár eset, hogy olyan kisbabák voltak bent egyedül, akik nem reagáltak a zenére, simogatásra. Mi ilyenkor
azért megyünk, hogy ingert kapjon például az a féléves gyerek, akinél hónapok óta nem volt látogató.
Milyen érzés megélni, hogy nem kapsz reakciót ezektől a gyerekektől?
Fel-fel jön bennem ilyenkor a szomorúság, hogy nem kéne ilyennek történnie, közben persze visszaváltom a fókuszt a gyerekre és végül úgy jövök ki, hogy megpróbáltuk, hátha mégis elértünk valamit.
Egyike vagy azoknak, akik zenei előképzettséggel is rendelkeznek. Korábban is játszottál gitáron, ukulelén. Emlékszem a járvány utáni első foglalkozást te tartottad a sebészeten, és amikor beléptetek a síró csecsemő szobájába Hajdú Virággal, és elkezdtetek játszani, egy csettintésre abbamaradt a sírás. Varázslatos volt megélni. Szerinted miért van a beteg gyerekekre ekkora hatással az élő zene?
Az élő zene hatásain én is mindig elcsodálkozom, akár a kórházban akár azon kívül, gyerekeken vagy magamat figyelve… Nem tudom, hogy mi van a hullámokban, de a hatásuk a kórtermekben felértékelődik. Gondoljunk az ottani alapzajra: visszhangzó folyosó, gépek pittyegése és zúgása, klumpacsoszogás, kétségbeesett telefonok, aggódó kérdések, gyereksírás a másik szobából. Ebben a közegben
egy akkord annyira oda nem illő, a lehető legjobb értelemben, hogy egyből kizökkenti a jelenlévőket.
Sokszor a szülők is énekelnek velünk, ők is és a gyerekek is örülnek az ismerős gyerekdaloknak.
Mivel bátorítanád azokat, akik még csak fontolgatják, hogy jelentkezzenek a Nevetnikékhez segítőnek?
Át kell gondolni, de szerintem nem kell túlgondolni sem. Ha hajlandó heti egyszer egy filmnézés idejét feláldozni és úgy érzi, hogy könnyen megtalálja a hangot a gyerekekkel, akkor jelentkezzen. Ha kérdése van mindenképpen írjon a Nevetnikék Facebook vagy Insta oldalára, és ha követi ezeket, jobban bele is lát abba, hogy mi történik az alapítvánnyal, milyen egyéb tevékenységeket lát el a Nevetnikék a foglalkozásokon kívül. Most már bemehet nyugodtan kérdezni, beszélgetni az önkéntesekkel is akár a Bajnok utcai házikóba, ahol pl. egy játékfestés alatt is sok mindent megtudhat rólunk, belekóstolhat a hangulatba, és a fontolgatás helyett eldöntheti, csatlakozik-e.
