Kerékgyártó Kata, a Nevetnikék Alapítvány önkéntese a PTE BTK hallgatója.
Milyen szakra jársz, és miért ezt a szakot választottad?
Pszichológia szakra járok, idén kezdtem el a mesterképzést klinikai- és egészségpszichológia szakirányon. Általános iskola vége felé találkoztam először a pszichológiával, ha jól emlékszem, egy újságcikk kapcsán. Mivel nagyon közérthető szövegről volt szó, egyből felkeltette az érdeklődésemet. Gimnázium alatt érlelődött bennem a kérdés, hogy hova is jelentkezzek az érettségi megszerzése után. A felvételihez közeledve a különböző pszichológiai témájú könyvek és előadások hatására megszilárdult bennem a döntés, hogy ebben az irányba szeretném folytatni a tanulmányaimat.
Miért döntöttél úgy, hogy csatlakozol a Nevetnikék önkéntes programjához?
Már a tanulmányaim alatt szerettem volna betekintést nyerni a klinikai pszichológiába, így elkezdtem utánajárni, miként és hogyan tudnék gyakorlatot szerezni ezen a téren. Így találtam rá a Nevetnikékre, amelynek a tevékenysége és célja kezdettől fogva szimpatikus volt számomra.
Az egyetem elvégzése után el szeretném kezdeni a klinikai szakképzést, melyhez feltétel a klinikán végzett munka. Úgy gondolom, hogy a kórházi osztályokon szerzett tapasztalatok egyrészt személyiségformálóak, másrészt a későbbiekben nagy előnyt fognak jelenteni számomra a munkám során.
A kórházi élményprogramtartók azon kis közösségéhez tartozol, akik a gyermekpszichiátriára is járnak. Milyen ezekkel a gyerekekkel foglalkozni?
Számomra nagyon izgalmas minden ott töltött délután, mert ott biztosan közösen tudunk egy kisebb csoportnak foglalkozást tartani, míg más osztályokon gyakoribb, hogy egy gyermeknek egyszerre egy foglalkozást tartunk. A csoport miatt a gyerekek hamarabb feloldódnak, ugyanis nem csak mi vagyunk ott „idegenként”, hanem a társaik is az osztályról. Nagyon jókat szoktunk társasjátékozni és egyéb kooperatív játékokat is be szoktunk vetni egy-egy foglalkozás kapcsán.
Mi volt számodra eddig a legnehezebb foglalkozás és hogyan oldottátok meg a helyzetet?
Az egyik foglalkozáson egy 2 hónapos gyermek vigasztalhatatlanul sírt, amikor bementünk hozzá. Elkezdtünk neki mesélni, majd bevetettük a plüssét a bábozásba, de semmi nem segített. Elkezdtünk gyerekdalokat énekelni neki, majd zenei aláfestést is bekapcsoltunk hozzá. 20–25 perccel később elkezdett figyelni a bábra, és szép lassan abbamaradt a sírás. Noha nem maradt ez így sokáig, és nem sokkal később tovább kellett mennünk a többi gyermekhez. Pár perc múlva a szomszéd kórteremből arra lettünk figyelmesek, hogy ismét abbamaradt a sírás és meg tudott nyugodni a kisbaba. Számomra ez olyan szívmelengető volt, ami ismét megerősített engem abban, hogy szükség van a Nevetnikék működésére, tekintve mennyit számít a kórházlátogató önkéntesek munkája!
