Mi történik, ha Európa és Amerika találkozik, ráadásul a találkozás helyszíne éppen a mediterrán Pécs? – ez volt az alapkérdése a tegnap esti POSZT-versenyműnek. Kálmán Imre A chicagói hercegnő című jazzoperettjét a Budapesti Operettszínház tolmácsolásában élvezhettük. Lévén, hogy az operett mára már hivatalosan is hungarikum, illetve a műfaj személyes kedvencem is, engedtessék meg egy kis részrehajlás a beszámolót illetően.
A meglehetősen nyomasztó Jadviga párnája után, péntekhez illően, tegnap egy könnyed operett fogadta a nézőket, akik újra a Pécsi Nemzeti Színház Nagyszínpadát választották a töméntelen mennyiségű POSZT-program közül. Ugyan az Operettszínház ismét a tőle elvárt és megszokott magas színvonalú produkcióval rukkolt elő, az előadás egyéb elemei korántsem voltak mentesek a meglepetésektől és a forradalmi újításoktól.
A mű önmagában is előjelezte a rendhagyóságot, hiszen nem hagyományos Kálmán-operettről van szó, hanem a műfaj jazzel telített újragondolásáról, stílusok, kultúrák keveredéséről, ami már az 1928-as ősbemutatón is jellemezte az előadást. Béres Attila rendező fő koncepciója éppen ennek az önmagában is különleges jazzoperettnek a még különlegesebbé tétele és aktualizációja volt. Ezt a célt mai, egészen friss politikai poénokkal, szlenggel teletűzdelt szövegezéssel, változatos stílusokat keverő koreográfiával és zenével, illetve precíz műhelymunkáról árulkodó egyedi, aprólékosan kidolgozott jelmezekkel valósították meg az alkotók.
A történet Európában, egy ősi tradícióihoz szőröstül-bőröstül ragaszkodó képzeletbeli kis országban, Sylváriában játszódik. A bonyodalom Mary, az elkényeztetett amerikai milliomoslány érkezésével veszi kezdetét. Innentől kezdve az európai és az amerikai kultúra, szemléletmód találkozását és összeütközését kísérhetjük figyelemmel vicces szituációkkal, tragikus felismerésekkel és olykor agresszív hagyományőrzéssel tarkítva. A kiváló rendezés tudatosan hangsúlyozza is az ellentéteket, s ennek érdekében időbeli csúsztatást alkalmaz, hiszen Marylin Monroe Amerikáját állítja szembe a 19. század nemesi Európájával; a flippergépet az ősök véres kardjával.
Egyfelől a rengeteg ellentét mosolyt csalhat az arcunkra, ha viszont ez nem sikerülne, a jó hangulatot A chicagói hercegnő három komikus karaktere: Rosemary, a moldáviai királykisasszony (Szendy Szilvi); Edith, a szintén gazdag milliomosnő (Szulák Andrea) és Bondy, az amerikai hölgyek mindenese (Kerényi Miklós Máté) garantálja. Emellett lenyűgöző a főszereplők, a Maryt alakító Bordás Barbara és a Boriszt megformáló Dolhai Attila profizmusa is. Nem lehetett ugyanis egyszerű
a jazz és a cigányzene, a hegedűszó és az elektromos gitár dallamaira egyszerre hangolódni.
A női főszereplőnek emellett még nehezebb dolga volt, hiszen az előadás teljes ideje alatt félig magyar, félig angol nyelven kellett beszélnie, illetve primadonnaként is sok önálló táncos száma volt, ami az operettvilágban szintén rendhagyó.
A komikum mellett a műnek van egy kemény, a mai fogyasztói társadalmunkban különösen aktuális szegmense is: az ember és a pénz viszonya. Mi van azzal, akinek sok van és mi van azzal, akinek nincs? Az este talán legdurvább mondata az egyik amerikai hölgytől származik:
„A pénz az isten.”
Valóban így lenne? Tényleg minden megvásárolható, legyen szó középületről, hercegről vagy szerelemről? Eladhatjuk a hagyományainkat, értékeinket is? Lehet, hogy érdemes lenne nyitva hagyni ezeket a kérdéseket, hiszen a válaszaink valószínűleg elszomorítóak lennének.
A chicagói hercegnőtől könnyed péntek esti szórakozásba csempészett komoly morális tartalmakat, egy jazzköntösbe öltöztetett folyamatosan megújúló műfajt (újra)felfedezést és végül de nem utolsó sorban néhány szép és emlékezetes órát kaptunk. Az előadás után elégedetten és vidám hangulatban hagytam el a színházat. Azt gondolom, ilyen POSZT-esték is kellenek.
A Jadviga párnája című előadásról írt cikkem az alábbi linken érhető el:
http://univpecs.com/kultura/parkapcsolati_dramaval_indult_az_idei_poszt
