A Nemzetközi Tanácsadó Testület értékelte a központ elmúlt három évét. Kovács L. Gábor professzor, a Szentágothai Kutatóközpont elnöke vonja le a konzekvenciákat.
A Nemzetközi Tanácsadó Testület tagjai egytől-egyig kiváló, világszerte elismert kutatók. Az sem titok, hogy a testület elnökének, a kémikus David Reinhoudt professzornak tudományos tevékenysége többször felmerült a Nobel-díj várományosok nevei között. Hogyan értékel egy ilyen szakemberekből álló grémium?
A testület tagjai helyszíni látogatást tettek, amire a központban is fel kellett készülnünk: egy 600 oldalas, angol nyelvű jelentést kellett összeállítanunk, mely a munkacsoportok tudományos eredményeit, a PhD-képzésben betöltött szerepüket, projekt-generáló képességüket is összefoglalta. A Nemzetközi Tanácsadó Testület tagjai itt jártukkor interjúkat készítettek, minden labort megnéztek, mindenkit megkértek arra, hogy ismertesse velük, pontosan mivel foglalkozik, hogyan látja a jövőjét, és kutatásainak folytatását. Ezt követően zárt értekezleten összefoglalták a megállapításaikat, majd hónapokat dolgoztak a jelentés finomításán, amely az egyes szakmai csoportok értékelésén túl kitért a Szentágothai Központ egészének, menedzsmentjének vezetésére is.
Milyen megállapításokra jutottak?
Talán a legfontosabb megállapításukkal kezdem: munkacsoportjaink nagy részét nemzetközi szinten is kiemelkedőnek tartják.
Ezt a minősítést azonban igen aprólékos munkával hozták meg. Osztályozták például azt, hogy az egyes kutatások mennyire tudnak európai minőséget képviselni, együtt dolgozni nemzetközi szinten. Ezt követően elvonultunk a vezetőkkel két napra, és mindenki előtt mindenki értékelését – az esetleges kritikai részeket is beleértve - átbeszéltük. Ezek között voltak nagyon kemény beszélgetések is, hiszen végül négy munkacsoport kapcsán döntöttünk úgy, hogy ne a régi formában folytassák tovább a tevékenységet, hanem külső, társult munkacsoport jelleggel, korábbi laboratóriumi területeiket átadva. Barátságban váltunk el, én azt gondolom.
Elfogadtuk a nemzetközi tanácsnak azt a javaslatát is, hogy teremtsük meg a munkacsoportokon túl az ún. társult munkacsoportok rendszerét: ez olyan kutatókat ölel fel, akik kapcsolatban akarnak lenni a kutatóközponttal, részt akarnak venni a rendezvényeinken, információt kérnek, de nem foglalnak el laborterületet, és nem itt végzik munkájukat. Három munkacsoportot kellett megkérnünk arra, hogy a továbbiakban ne a kutatóközpontban végezzék tevékenységüket. Ezek között volt olyan, mely a teljesítménnyel vagy a továbbműködéssel volt kapcsolatos, mellyel kapcsolatban egyébként egy évvel ezelőtt jelzést is kaptak, s az akkor megfogalmazott elvárásokat nem tudták teljesíteni. Voltak olyan munkacsoportok is, melyek a központ megalakulásának lelkesedési fázisában ideköltöztek, de aztán kiderült, hogy nem tudják a karon kialakított laborjukat az ittenivel párhuzamosan működtetni.
Azt mondja, a kutatókkal egymás előtt vitatták meg a tanácstól kapott kritikákat. Ez elég keményen hangzik.
Azt gondolom, ennek nincs meg a magyar kultúrája.
Az, hogy mi ezt le tudtuk vezényelni, annak is köszönhető, hogy a vezető kutatók közül sokan külföldről jöttek vissza, és ott nem főbenjáró bűn megvitatni valaki teljesítményét a kollégái előtt.
A tanácsadó testület olyan szempontból is profi, hogy mindenre rámutatott, de a végső jelentésbe már nem írt bele semmi olyat, ami túllép a tanácsadáson. Ez már az mi menedzseri feladataink közé tartozik. Tükröt tartottak elénk, de innen ránk bízták azt, milyen konkrét intézkedéseket teszünk. El tudtak képzelni ugyanis olyan egyetempolitikai érdekeket, melyek nem azonosak egy külső bírálótól kapott érdekrendszerrel.
Milyen további javaslatokat tettek?
Az irányvonal kijelölésével kapcsolatban a testület áttekintette az összes munkacsoport tevékenységét, s megállapította, hogy a Szentágothai Kutatóközpontban zajló kutatások legfőbb váza az orvosláshoz, gyógyításhoz, az emberi test megismeréséhez kötődik. Azt javasolták, hogy próbáljuk a jövő év pályázatait úgy formálni, hogy a nem kifejezetten egészségüggyel foglalkozó munkacsoportok megtartva saját kutatásai irányvonalukat valamilyen távlati egészségügyi céllal próbáljanak csatlakozni a fő kutatási irányhoz. Például a lézerfizikai kutatócsoport, melynek tevékenységi köre látszólag távol áll az egészségügytől, célként megfogalmazhatja az orvosi lézerkutatások – akár a lézerek daganatos megbetegedések gyógyításában betöltött szerepének – fejlesztését. A cél, hogy próbáljuk meg egy mondatban is leírhatóvá tenni a Szentágothai Kutatóközpont kutatási irányát.
Bár a PTE törekvése is az, hogy a Szentágothai Kutatóközpont az egyetem zászlóshajója legyen, a Tanácsadó testület arra is figyelmeztetett minket, hogy tevékenységünket a külső szemlélők számára még világosabbá kell tenni. Igaz, hogy 200 ember jár ide dolgozni, de ezek között vannak, akik munkájukat elsősorban valamelyik karon végzik, így a kutatóközpont iránt kevésbé elkötelezettek.
Akkor tudunk hosszú távon nemzetközi pályán maradni, ha ennek a központnak a karokkal is együttműködő, de mégiscsak valamilyen szempontból elkülönülő formáját tudjuk megmutatni. A kutatóközpontok általában kapcsolódnak az egyetemekhez, de nem részei azoknak. Mi ebből a szempontból különleges helyzetből indultunk.
A tanácsadó testület óva int attól, hogy a Szentágothai Kutatóközpont feloldódjék a kari struktúrában, mert akkor nem válik mássá, mint egy fűtött munkahellyé, mely párezer négyzetméterrel megtoldja a karok területét. Ennek mentén javasolták azt is, hogy elfogadva a karokkal való összefonódást, mégiscsak próbáljunk meg a fiatalok közül saját stábot kinevelni. Ennek alapján alapítottunk is három ösztöndíjat, melyeket tavaly ki is adtunk három fiatal kutatónak: kettőt külföldről hoztunk haza, egynek pedig így tudott folytatódni az eredményes kutatómunkája. Ezek a fiatalok akkor kaphatnak további támogatást, ha bizonyítani tudják, hogy itt zajló, több munkacsoporthoz kötődő koordinatív kutatásaik vannak.
Hiányoltak továbbá a házból egy olyan közösségi teret, ahol a kutatás különböző területeiről érkező fiatalok le tudnának ülni beszélgetni – már keressük is erre a megoldást. Azt is javasolták, mindenképpen fel kéne fogadnunk egy külföldi „követet”, aki a prókátorunk lenne pályázati ügyekben. Szerintük ugyanis nagy uniós pályázatot nem tudunk máshogy megnyerni, csak, ha ott a személyi kapcsolat ezt lehetővé teszi. E kérdésben a rektori vezetéssel közösen kell majd tennünk, hiszen ez nyilvánvalóan nem csak a Szentágothai Kutatóközpontot érinti.
Említette a függetlenedési indíttatást. Hogyan kell ezt elképzelni?
Semmilyen karokkal való versengő pozícióit nem szeretnénk, graduális képzésben nem is veszünk részt. Szerintem addig fog ez az épület működni, ameddig fönt tudja tartani a win-win szituációt a karokkal. Ennyiben kétségtelenül más a helyzetünk, mint a nyugati központoknak, hiszen ott szinte mindnek saját kutatói törzsállománya van. Nálunk ez majd évek alatt alakulhat majd ki. Ez a karokkal együtt képzelem el a további munkát, de világossá téve, hogy ennek a központnak önálló, saját belső eldöntendő kérdései vannak.
Mennyire lepte meg az eredmény?
Nagy meglepetésekben nem volt részem, és annak nagyon örülök, hogy a 24 munkacsoport kétharmadáról azt mondták: nemzetközi viszonylatban is megállná a helyét. Nem kell szégyenkeznünk, mert ez örömteli.
A régióban milyen versenytársaink vannak?
Saját kutatóközpontja van a Magyar Tudományos Akadémiának, ami kétségtelenül évtizedekkel előttünk járó versenytársunk - a szerencsénk talán az, hogy a kutatásaink erősebben fókuszálnak az orvosi területre, inkább képesek vagyunk klinikai hátterű programokat kezelni. Ugyanilyen elérhetetlen távolságban van az MTA Szegedi Biológiai Kutatóközpont. A harmadik nagy műhely az MTA KOKI Budapesten. Ezek mind évtizedekkel ezelőtt létrehozott, nemzetközi szinten jegyzett, specializált intézmények.
Egyetemekhez kötve a hozzánk hasonló központok csak most tudtak indulni Magyarországon. Hasonló törekvések nyugat-európai egyetemeken 15-20 éve indultak, és a miénknél jóval boldogabb gazdasági környezetben.
A Tanács tagjai azt mondják, hogy az elején vagyunk, ne legyen senkinek kételye, de a magyar viszonyok között úttörőnek érzik a tevékenységünket.
Ön milyen sikereket és milyen kudarcokat lát az elmúlt három évben?
A PTE korábban nem tudott az európai kutatási infrastruktúrában megjelenni – ennek az az oka, hogy a tanszékek, karok néhány fős kutatócsoportjai nemzetközi léptékben nem tekinthetők kutatási infrastruktúrának, ahhoz 150-200 kutatóra van szükség. A Szentágothai Kutatóközponttal fel tudtunk kerülni az új magyar kutatási és innovációs térképre. Ha szerényen is, de ezt a sikerek közé sorolom. Ami a pályázati aktivitásunkat illeti: az eddig beadott GINOP-os pályázatok 70-75%-ában a központunk is érintve van.
A laboratóriumok között most zajlik egy átrendezés, és szabad helyünk gyakorlatilag nincs: az utolsó kamrát és raktárakat is kitöltöttük. Beépítettük a harmadik emeletet is, ahol a tanácsadó testületen túl az egyetem paksi kutatással foglalkozó emberei is helyet kapnak, valamint az eddig háttérbe szorult videoközpontunk is.
Sikernek tartom azt is, hogy növekedett az érdeklődés: eredetileg 3 kar, a MIK, az ÁOK és a TTK képviseltette magát itt, ma pedig labort szeretnének nyitni a BTK pszichológusai, az ETK is kapcsolódna, a KK sok kutatása zajlik itt. De a KTK is érdeklődik, s az ott zajló inkubációs folyamatok egy része érintkezik a miénkkel.
De mondok olyan területeket, amiket kudarcosnak érzek: nem sikerült igazán megmozdítani a baranyai gazdasági élet szereplőit. Van ipari tanácsadó testületünk, de tevékenysége formálisabb. Persze, ez nem véletlen. Ha megnézi a felsőoktatás és ipar együttműködésére kiírt nagy összegű pályázatokat, Pécs azért nem nyer, mert nincs olyan ipari szereplő, mely az egyetemmel egybeépül úgy, ahogyan Kecskemét a Mercedesszel, Győr az Audival, Debrecen a gyógyszeriparral. Ez a terület korábban is hiányos volt, és őszintén megmondom, hogy a Szentágothai Kutatóközponttal együtt is hiányos maradt. Nincs meg az az áttörő erejű kezdeményezés, hogy ide az egyetem innovációs képességét igénylő ipar települjön.
Eddig egy spin-off céget sikerült létrehozni, mely 3D tüdőszövet-nyomtatással foglalkozik. A tanácsadó testület tagjainak véleménye azért is lényeges, mert van köztük 2-3 olyan professzor, akik a mienkhez hasonló kutatási központokat hoztak létre Nyugat-Európában 15 éve, és azóta ezekből 40 spin-off vállalkozás vált ki. Tudják, miről beszélnek.
Azt mondta, cél hogy egy mondatban össze lehessen foglalni, hogy a kutatóközpont mi mindennel foglalkozik. Lát már erre vonatkozó irányvonalakat?
A kutatásaink legfőbb vázát többféle munka alkotja, párat szeretnék megnevezni.
Messze a legerősebb az idegrendszer kutatásával, az agyműködéssel foglalkozó terület, ami nemzetközi szinten is ütőképes.
Ennek oka amellett, hogy hagyományai vannak Pécsett - maga Szentágothai is agykutató volt – az, hogy összecseng a Nemzeti Agykutatási Programmal. Kutatásaink betegágyhoz köthető részei a klinikumban zajlanak, az elméleti rész pedig itt. Csak az elmúlt hónapban 200 milliós műszerbeszerzést folytattunk le ennek kapcsán. Mégis visszafogottan kell kezelnünk, hiszen az MTA egyik intézetének is az agykutatás a profilja, így hiba lenne ha mi csak az agykutatásra fókuszálnunk.
Közel ennyire erősek a molekuláris folyamatok felismerésére vonatkozó kutatásaink, ennek kapcsán erős orvoskari és természettudományi kari laboratóriumok vannak, beleértve in vitro fertilizációval foglalkozó munkacsoportunkat is.
Erős a mikrobiológia is, s talán a laikusok számára talán ez a leginkább kommunikálható, egyrészt mert látványosak a szkafanderben dolgozó szakemberek, másrészt a vírusokkal kapcsolatos kutatások fontosságáról senkit sem kell meggyőzni. Ugyan kevesebbet beszélünk róla, de különleges területünk a lézerfizika is, kutatóink együttműködnek a szegedi lézerközponttal. Ezek mind húzóterületek.
Határidőket adtak meg a Nemzetközi Tanácsadó Testület tagjai a jelentésükben?
Jövőre térnek vissza, és ha semmi sem teljesülne a javaslataikból – amit elképzelhetetlennek tartok - akkor fel fognak állni, mert ennél drágább az idejük. Meg kell jegyeznem, hogy ők a saját szabadidejükben, és ingyen vállalták ezt a szerepet. Addig csinálják, ameddig úgy érzik, hogy tapasztalataikból az elfogadhatót meg is fogadja az intézményünk. Azt gondolom, hogy a megállapításaik fő irányaival azonosulni tudok én is, és a Szentágothai János Kutatóközpont teljes vezetése is. Ez nem csak egy szúrós szemű testület. Amit leírtak, azok olyan javaslatok, amik egy sikeres központot vetítenek előre.
