A PTE Tehetségtanácsa idén első alkalommal ítélte oda a kiváló tehetséggondozói és mentori tevékenységért járó Pro Cura Ingenii díjat, melynek az a különlegessége, hogy hallgatói javaslatra nyerhető csak el. A kitüntetett Dr. Bencsik András, felterjesztője a mentoráltja, Hohmann Balázs tehetségkövet. A díjátadóra november 9-én került sor.
Miért terjesztetted fel András pont erre díjra?
Balázs: Akkor, amikor ezt a felterjesztést megtettem - egy kutatási beszámolóhoz kapcsolódóan - akkor már több éve dolgozunk együtt Andrással, és az évek alatt az a kép alakult ki bennem, hogy mindig számíthatok rá a kutatási területemmel kapcsolatban, s minden másban is. Úgy éreztem, hogy megadja nekem azt a szabadságot, ami egy tudományos kutatás folytatásához elengedhetetlen: nem kívánja azt, hogy az ő saját kutatási témájának egy részét vigyem tovább, hanem haladhatok a saját utamon. Viszont ebben a szabadságban is mindig ott volt mellettem, és amikor szükségem volt a segítségére, akkor azt minden esetben megkaptam – jó szóval, szakmai tanáccsal szolgált.
András: Számomra nagyon nagy öröm volt már az is, amikor magáról a felterjesztésről értesültem! Az érdemi munka viszont valóban jóval korábban kezdődött, hiszen több év közös munka áll mögöttünk. Ez a díj számomra ennek csak a megkoronázása. Büszke vagyok arra, hogy Balázs méltónak tartott arra, hogy a díjra felterjesszen, és arra a pár éves munkára is, amit együtt folytattunk. Balázsnál jobb kutatótársat nehéz lenne találni, hiszen tudja, hogy mit szeretne, tudja, hogy miben számít az én segítségemre, és mindig nagyon színvonalas eredményeket produkál. Egy sikeres OTDK-s szereplésen már túlvagyunk, akkor első helyezett lett, és bizakodással állunk neki a következőnek. Balázsra lehet számítani, üzembiztosan dolgozik, és én is úgy érzem, hogy olyan szimbiózis alakult ki közöttünk, ami mindkettőnket inspirál. Erre - bár tényleg megtisztelő - a díj nélkül is nagyon büszke vagyok!
Hogyan látjátok a tehetségek támogatásának rendszerét, annak működését?
András: Szerintem ez a PTE-n jól működik, és ennek egyik ékes példája a Balázs által elért teljesítmény. Azt még érdemes hozzátenni, hogy ennek vannak hagyományai, s különösen a jogi karon belül mindig működött egyfajta tehetséggondozás: például igen aktívak a különböző tudományterületek köré csoportosuló diákkörök, az Óriás Nándor Szakkollégium, illetve vannak informális együttműködések, melyek létrejönnek oktatók és hallgatók között. Mindehhez nagyon jól kapcsolódnak az olyan pályázati lehetőségek, mint például a Kriszbacher Ildikó ösztöndíj. Számomra egyáltalán nem volt megterhelő mentorkodni, hiszen öröm olyan emberrel dolgozni, aki valóban szeretne valamit csinálni és a kutatást megfelelő alázattal kezeli és komolyan veszi. Szerencsére Balázs elég autonóm, csak kvázi témavezetői funkciómat ellátva kellett egyengetni az útját. De engem mindig inspirált a közös munkánk, fáradtságot sem érzek, inkább elégedettséget az eredményeket nézve.
Balázs: Magam is meg tudom erősíteni Andrásnak azt a véleményét, hogy nagy hagyományokkal rendelkezik a PTE és azon belül a karunk is a tehetséggondozás terén. Azt azért szeretném elmondani, hogy meglátásom szerint ez törékeny egyensúly, hiszen egyrészt maga a tehetséggondozás is elég erősen pénzügyi forrásokhoz kötődik, másrészt az egyetemi tevékenységnek talán ez az egyik csúcspontja, hiszen ha ezzel gond van, az az eredményeken mutatkozik meg, s ez az egész intézmény működésére rányomja a bélyegét. Úgy gondolom, hogy az elmúlt években az egyetem és a kar tehetséggondozással foglalkozó egységei igyekeztek a segítségünkre lenni, erőforrásaikhoz mérten támogatni minket - ebből a szempontból is elégedett vagyok azokkal a lehetőségekkel, amelyek rendelkezésünkre álltak.
Milyen témák kutatásában működtetek együtt?
András: Balázs első témája a közigazgatási hatósági eljáráshoz kötődött, mégpedig az ügyféli jogállás témakörét vizsgálta egy sajátos, a civil szervezetek ügyféli jogállása szempontjából. Ez két szempontból is rendhagyó volt: egyrészt azért, mert Balázs egy egyesület vezetőjeként rendelkezik olyan tapasztalatokkal, melyeket megfelelően be tudott építeni a kutatásba, illetőleg olyan inspirációkat kapott, olyan kutatási irányokat tudott magának kijelölni e tapasztalatok révén, amelyekkel akart is foglalkozni a kutatások során. Másrészt pedig hiánypótló munkát végzett: ez a terület kevéssé volt kutatott a jogi irodalomban. Külföldön persze ennek vannak hagyományai, de a magyar joggyakorlat és a magyar szabályozás szakmai kritikájának elvégzése - Balázs munkájáig - nem történt meg.
A mostani kutatási területe pedig a mediációs jellegű eljárások alkalmazásának lehetőségeihez kapcsolódik a közigazgatási eljárásokban, amivel megint különleges kutatási területet vizsgál, hiszen azt taglalja, hogy a klasszikus közigazgatási eljárási keretekbe mennyire lehet ezeket az új irányokat bedolgozni, és olyan ágazatokat elemez, melyeknek már léteznek előképei ezzel kapcsolatban - és ezt mind a szakirodalom, mind a gyakorlat, mind a szabályozás szempontjából vizsgálja.
Balázs: A közigazgatás jog és azon belül a hatósági eljárásra vonatkozó joganyag, illetve a tudományos álláspontok meglehetősen kötöttek napjainkra. Mindig úgy választottam témát, és Andrással is mindig arra törekedtünk, hogy megkeressük ebben a rendszerben azokat a pontokat, amelyek a szabályozást előrevihetik hallgatói kutatás szintjén is. Természetesen ez mindig egy nagyon pici szeletre korlátozódik, és látszólag talán nem a legaktuálisabb témák közé tartozik, de úgy gondolom, hogy számos olyan tényezőt, gondolatmenetet sikerült megfogalmazni, amely a későbbiekben - ha a véleményünket figyelembe veszik-, hozzájárulhatnak a közigazgatási hatósági eljárás előbbre jutásához.
A jelenleg zajló mediációt érintő kutatás pontosan mit taglal?
Balázs: Maga a mediáció egy alapvetően magánjogi területről érkező intézmény. Ha nagyon egyszerűen akarom érzékeltetni, hogy miről van szó, akkor a mediáció az, amikor két fél vitájába bevonnak egy harmadik, külső, pártatlan, független felet. A független fél megpróbálja közelíteni a felek álláspontját és ahelyett, hogy a vita elharapózna, érzelmi alapokat nyerne, a megoldás irányába haladnak.
Mivel magánjogi alapokról indul, kevésbé volt vizsgált a közigazgatási jogtudomány által, hiszen abban a rendszerben, amiben a hatósági eljárás gondolkodik rendszeridegennek tűnhet a mediáció. Pedig a hatósági döntéshozatal teljesebbé, pontosabbá, precízebbé, a valóságot jobban követővé tehető azzal, ha mediációs tevékenység történik akár a felek, akár az ügyfél és a hatóság között. Az OTDK-dolgozatomban ennek több irányát és vonatkozását vizsgálom, amelyek hazai szinten eddig kevésbé kerültek feltárásra.
András: Ez izgalmas kísérlet, hiszen a kereteket feszegeti. Azt firtatja Balázs pályamunkája, hogy lehet-e ilyen fokú koncepcióváltást elvárni vagy akár kierőszakolni a hatósági eljárás klasszikus rendszerében. Ez szembesíti a jogalkotót azzal, hogy a számos területen ezek az új tendenciák megjelentek, prosperálnak is - miért ne lehetne a klasszikus közhatalmi jelleget kölcsönző hatósági jogalkalmazásban is kipróbálni ezeket? Természetesen ez nem jelenti azt, hogy hamar sikert ér el majd ez az elgondolás, de már az, hogy a tudományos életben szóba hozzuk ezt a tendenciát, az mindenképpen előremutató Elképzelhető, hogy ez hozzá tud majd járulni ahhoz, hogy megreformálódjék és átalakuljon az eljárásügyi szabályozás.
Mennyire jellemző az, hogy a jogalkotók figyelembe veszik a tehetségek ötleteit és az ötleteik alapján akár változtatásokat is eszközöljenek a rendszerben?
András: Ha az mondtuk, hogy a tehetséggondozás törékeny konszenzus, akkor ez egy még inkább törékeny kérdés. Szerintem attól függ, hogy hogyan, mely fórumokon és csatornákon tudják eljuttatni az eredményeket a döntéshozókig. Sajnos nem olyan korszakot élünk, amikor a döntéshozók folyamatosan figyelik a szakma rezdüléseit és minden tudományos eredményen elgondolkodnak. Viszont ha ez megfelelően be van csatornázva, publikációk formájában, vagy gyakran előkerül konferenciákon - márpedig Balázs ezekben élen jár – akkor az illúziója megvan az embernek, hogy eljuthat a döntéshozókig. Bízunk benne, hogy ha valami ennyire unikális és ennyire nagyot robban – legalábbis a csendhez képest – akkor felfigyelnek rá.
