A Derrida Memorial Lectures konferenciasorozatot 2005 óta szervezi a Pécsi Tudományegyetemen Orbán Jolán, aki diákkorában több szemeszteren keresztül járt Jacques Derrida óráira Párizsban. A tematizált konferenciasorozat idei programjáról, a dekonstrukció alapvonalairól és persze Jacques Derridával kapcsolatos személyes élményeiről is kérdezte kollégánk a főszervezőt.
A Derrida konferenciát 2005 óta minden évben megrendezitek a „dekonstrukció több mint kritika” szellemében. A tematikus konferencia idén a Filozófia vírus idején címet viseli. Az előadások jelenléti keretek között és Teams-en is zajlanak. Mire fókuszál az idei program?
Minden programnak adunk egy tematikus fókuszt: most Derrida 1975-1976-os Élet halál címen 2020-ban kiadott szemináriuma áll a középpontban. A COVID idején ez a kérdés előtérben van, ezért gondoltuk, hogy összekapcsoljuk ezt a szemináriumot és az aktuális helyzetet. Utóbbihoz Derrida ugyan nem tudott hozzászólni, de a szövegeiben érinti ezeket a kérdéseket. Ma olvasva az Élet halál szemináriumot, Derrida szövegeinek egy „rejtett mintázatát” fedezhetünk fel benne, a természettudományos utalásokat. Ebbe a szövegbe beleszövődnek a biológia, a génkutatás, a fehérjekutatás kifejezései amiként a későbbiekben a vírusok, a paraziták, az autoimmunitás kérdései is.
Azt gondoltuk, hogy ezeken a szövegeken keresztül feltárhatunk a Derrida-értelmezésben egy olyan hálózatot, ami nem volt ennyire magától értetődő. Derrida mindig hangsúlyozta, hogy inkompetens ezen a területen; nem akarta elmondani, mi a dekonstrukció a fizikában vagy a víruskutatásban, de használta ezeket a már említett kifejezéseket. A „parazita” kifejezést például nagyon gyakran használták a dekonstrukció kritikájaként is, azt feltételezvén, hogy a dekonstrukció mintegy parazitaként rátelepszik a szövegekre.
A vírust szintén, mint ami megfertőzi a szövegeket.
Kik a konferencia résztvevői?
A konferenciát Derrida tiszteletére szervezzük, ezért érthető módon Derrida barátait és a Derrida-barát értelmezőket hívjuk meg. A témát is úgy választjuk, hogy az a Derrida-kutatás és a kortárs filozófiai, irodalmi, pszichoanalitikus és művészetelméleti diskurzus számára is aktuális legyen. Derrida először 1993-ban járt Pécsett, amikor díszdoktori címet kapott. Az itt tartott előadásának a Pécs–Budapest közötti vonaton a Ki az anya? Születés, természet, nemzet címet adta. Ebben a szövegben Derrida a kihordó anya kérdését vizsgálta. Abból indult ki, hogy technikailag lehetséges ugyan, hogy a gyereket nem az anyja hordja ki, de ebben az esetben miként alakul az anyaság és apaság kérdése – ez a kérdéskör ’92-93-ban nagy vitákat kavart. 2000-ben járt Pécsett másodszor, akkor is nagyon aktuális témát az egyetem kérdését vizsgálta. Ezek a kérdések, akárcsak
az igazságosság vagy a vendégszeretet kérdése, akkor is, most is aktuálisak voltak.
Fontos szempont az is számunkra, hogy olyan meghívottaink legyenek, akik nagyon közel álltak a derridai gondolkodáshoz, ugyanakkor megtalálták a saját útjukat. Az első meghívottaink közé tartozott Jean-Luc Nancy és Geoffrey Bennington, mindketten közeli barátai voltak Derridának.
Vannak visszajáró vendégeink, akikkel az elmúlt években sikerült partneri kapcsolatot kiépítenünk. Ilyen Maurizio Ferraris a Torinói Egyetemről, aki együtt dolgozott Derridával. Az elmúlt években az újrealizmussal foglalkozott, most pedig a poszt-koroniális tanulmányokról előadást tartani. Visszatérő vendégünk Fernanda Bernardo, akit az egyetemünk 650 éves évfordulójára hívtam meg először a Coimbrai Egyetemről – nagyon jól működő kapcsolatot alakult ki közöttünk. Michel Lisse, a Leuveni Katolikus Egyetem professzora is rendszeresen részt vesz a konferenciáinkon. Mindig öröm látni, ahogy a külföldi előadók egymára találnak Pécsett.
2014-től Radvánszky Anikóval, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem oktatójával közösen szervezzük a konferenciát. De minden alkalommal meghívunk olyan Derrida-kutatókat is, akik először vesznek részt ezen a konferencián. Ebben az évben Peggy Kamuf (University of Southern California) a meghívott külföldi előadónk, aki Derrida közeli barátja, fordítója, értelmezője, a Derrida Seminars Translation Project tagja, Geoffrey Bennintonnal együtt, aki 2006-ban tartott előadást Pécsett ennek a konferenciának a keretében. Peggy Kamuf az Élet halál kötet francia és angol kiadásának szerkesztője Pascale-Anne Braut és Michel Naas Derrida-kutatókkal együtt, akik a szöveg angol fordítói és reményeink szerint a következő években a meghívott előadóink lesznek. A Magyarországon élő Derrida-kutatókat és fordítókat is “behálózzuk”. Rendszeresen együtt dolgozunk Horváth Eszterrel (METU) és Kicsák Lóránttal (Eszterházy Károly Egyetem, Eger), ebben az évben Bónus Tibor (ELTE) és Smid Róbert (ELTE) voltak a meghívott előadóink, de sorolhatnám a Szegedi Tudományegyetem és a Debreceni Tudományegyetem Derrida-kutatóit is, akik már több alkalommal voltak vendégeink. Mindig megszólítjuk a kollégákat és a doktori hallgatókat is ebben az évben Bókay Antal, Luigi Tassoni, P. Müller Péter valamint Egri Petra és Németh Nikolett tartottak előadásokat, mindenki a maga tudományterülete felől közelített az Élet halál által érintett kérdésekhez. Fontos nekik is, nekünk is, hogy
ebbe a baráti-partneri kapcsolatba belépjenek.
Az online térben tartott beszélgetéseink során a hátad mögött a könyvespolcon két vaskos könyv volt látható DERRIDA felirattal. Ez a kompozíció mondhatom, állandó volt az elmúlt évben az online térben, de képletesen is így értem: a neved összeforrt Derridáéval. Neked mi adta meg a Derridával kapcsán azt a végső lökést, ami a tudományos pályának erre a dekonstruktív felére lökött? Fel tudod idézni az első találkozást a szellemi mezőben?
Hosszú a történet, de röviden próbálom meg elmondani.
A Babes-Bólyai Egyetemen végeztem, ahol Gyimesi Éva volt a tanárom. Nála írtam a szakdolgozatomat Sütő András az Engedjétek hozzám jönni a szavakat című esszéregényéből. A nyelv és az írás kérdése számomra már akkor és ott elsődleges és filozófiailag továbbgondolandó kérdés volt. A szakdolgozat-készítés közepette Gyimesi Éva azt mondta, hogy most következne Barthes. Így aztán Zürichben ott folytattam, ahol Kolozsváron abbahagytuk, Roland Barthes szövegeivel. Hogy mégis Derrida lett belőle, az a Grammatológiának köszönhető, amely az írás kérdésével foglalkozott. Már ott Zürichben, azon az órán amikor az első Derrida-szöveget olvastuk, azt mondtam a mellettem ülő férjemnek (Boros János – a szerk.), hogy
Derrida az a filozófus, akivel én foglalkozni szeretnék.
1988 óta foglalkozom a Derridával, Párizsban, Bostonban és Pécsett is. Nem válaszokat kaptam Derridától, hanem meggondolkodtató kérdéseket. Nyolcvanöt kötete van, mindig lesz mit olvasnom és újraolvasnom, és mindig van benne valami, ami meglep. Ez egy életre szóló szövetség.
A dekonstrukció, mint gondolkodásmód képes zavarba hozni azt is, aki ezzel foglalkozik. Hogyan közelíthető meg azok számára, akik nem filozófiával vagy művészetelmélettel foglalkoznak?
Van erre egy fogásom: amikor el akarom magyarázni a dekonstrukciót, akkor az építészetből hozok példát. Az építészet ilyen értelemben metafora is. Egy város építészetén keresztül meg lehet mutatni hogyan működik a dekonstrukció; elgondolkodtatja a hallgatóságot, hogyan működik. Nem véletlen az sem, hogy az építészet volt az első a művészeti ágak közül, amelyik reflektált a dekonstrukcióra, és elkezdte magát dekonstruktív építészetnek nevezni.
Ez egyfajta gondolkodás-, írás- és szövegezési mód. Így kerülünk közel a működésmódhoz az irodalomban. Amikor Joyce-ot vagy Mallarmét olvasunk, vagy a filozófusoknál Nietzschét vagy Heideggert, a pszichoanalitikusoknál Freud vagy Lacan szövegeit, akkor már közel járunk a dekonstrukcióhoz. A magyar irodalomban például ott van Esterházy:
ha Esterházyt olvasunk, akkor dekonstruálunk.
A dekonstrukció lecsengése már Derrida életében megkezdődött. A Derrida halál óta eltelt tizenhat év ad egyfajta rálátást az életműre utóéletére is. Hogyan látod ma a derridai örökséget? Benne van ma Derrida a diszkurzív morajban?
Ez egy nagyon nehéz kérdés, mert gyakran csak azt halljuk meg, ami a mi térfelünkön zajlik. Az előadásomban éppen azt akarom megnézni, hogy a Derrida értelmezésnek ma milyen irányai vannak; az a bizonyos Derrida-háló, amit sző az értelmezés, az miképpen működik. Minden szerző életében van egy időszak, amikor minden róla szól, így a Derrida esetében is így volt. Richard Rorty mondta Sartre halálát követően, hogy nincsenek nagyobb halottak, mint a tegnap hősei. A diszkurzív morajt ő is alakította életében; sokat utazott, ment ahová hívták. Abban a pillanatban amikor nem volt jelen, a kapcsolódási pontok sem éltek annyira. Most ott tartunk, hogy azok olvassák Derrida szövegeit, akiknek ez kutatási területe. Azt látni kell, hogy a rá való hivatkozások száma csökkenő tendenciát mutat, de ebben az is benne van, hogy a diszkurzív moraj mindig aktuális helyzetnek szól, az határozza meg, aki alakítja a diskurzust. A szakmai kutatások száma nő a rengeteg felvetett téma miatt, de ez korántsem olyan intenzív, mint a ’90-es években. A „megvesztegethetetlenek nemzedéke” már elment; azt gondolom,
Derridával is az fog történni, mint a legnagyobbakkal: éppen úgy része lesz a filozófiának, ahogy Arisztotelész, Descartes vagy Kant.
Személyes jó kapcsolatot is ápoltál Derridával. Hallottam néhány kedves történetet is, innen a bölcsészkar környékéről, sok kalandotok volt. Mesélnél egyet, ami nem annyira Derrida, inkább Jacques.
Derrida nagyon kedves ember volt. A magánbeszélgetésekben is foglalkozott filozófiával, de mindig terelte a beszélgetést más témák felé. Amikor megérkezett Pécsre, és vittük a díszdoktori ceremóniára defektet kaptunk. Másnap vacsorára voltunk hivatalosak, ám Pécsett leesett vagy húsz centi hó, megbénult a város. A történetünk vége az lett, hogy otthon maradtunk, és azt ettük, amit otthon találtunk, végül gulyást főztünk. Én mentem Derridáért; egy nagy esernyővel sétáltunk le a hegyről a havazó városban. Derridának ez hihetetlen élmény volt, valami elementáris erő megnyilvánulásaként fogta fel, mondta is később: Tudod én Algírból származom. Algírban nem havazik. Később kiderült, hogy az ő személyes élettörténetében is szerepet játszik a hó, a feleségét is így ismerte meg egy síelés alkalmával.
A mi beszélgetésünkben volt dekonstruktív mozzanat?
Természetesen! (nevet). Minden beszélgetésnek van egy tervezettsége: tartjuk magunkat egy vonalhoz, de van egy esemény jellege is, spontaneitása.
Ez egy dekonstruktív mozzanat, ami beíródik a beszélgetésbe.
Minden alkalommal van a beszélgetéseknek egy új szála, leágazása, Derrida ezeken keresztül alakítja a szövegeit.
A pécsi ittléte alkalmával a Déli Felhő folyóiratban készítettünk egy Derrida-számot, mégpedig Keserü Ilona grafikáival. Nem gondoltuk volna, hogy Keserü Ilona kapcsolatban van Colette Deblé francia festőnővel, akivel Derrida éppen akkor adott ki egy könyvet. Nagy felismerés volt ez mindkettejük számára. Ezek a véletlen egybeesések vagy események, de azért minden alkalommal megpróbálok az előadásomban beleszöni egy-egy magyar szálat is – Fónagy Iván, Ábrahám Miklós, Török Mária, Hermann Imre szövegeire Derrida maga utal, Hantai Simonnal és Hantai Zsuzsával Jean-Luc Nancy kapcsolta össze Derridát. Én most a Derrida-szöveg-hálózatok és Barabási Albert-László pécsi kiállítása közötti rejtett kapcsolatokat szeretném feltárni (Terjedési jelenségek. Virális hálózatok, Pécs, Nick Galéria, 2021. október). A dekonstrukcióban ez is benne van: összeszövődnek olyan szálak, amelyek korábban nem voltak evidensek.
