A Vidéki Magyarország a Pandémia Korában címmel rendezik meg IX. FALUKONFERENCIÁ-t szeptember 22-24. között a Pécsett, az egyik plenáris előadást tartó Pálné Kovács Ilonával, a MTA Közgazdaság és Regionális Tudományi Kutatóközpont, Regionális Kutatások Intézetének igazgatójával beszélgettünk.
Milyen a mai vidék helyzete Magyarországon?
Olyan mértékben polarizálódik a vidék, mint Magyarország, általánosságban nem lehet beszélni a témáról. Nyilvánvaló, hogy a hagyományosan város és ipar nélküli térségek rosszabb helyzetben vannak, mint azok, amelyek közel találhatók egy-egy dinamikusan fejlődő városhoz. Az is egyértelmű, hogy a vidék tulajdonosi szerkezete is átalakult az elmúlt évtizedekben. A hatalmas „latifundiumok” akár még dinamikusak és versenyképesek is lehetnek, viszont kérdés, hogy mennyire él meg belőle a vidéki Magyarország, és azoknak a falvaknak a népessége, amelyek ott dolgoznak ezekben a szövetkezetekben, állami, vagy magántulajdonban lévő birtokokon.
Ha településkutatókkal beszélgetünk, akkor Budapestről is elmondják, hogy bár főváros, de egy európai rangú főváros gazdasági potenciáljával nem rendelkezik, egy jobb német középváros is jelentősebb ezen a téren. Ha a regionális központokat nézzük, ugyanezt elmondhatjuk, hogy a fővároshoz hasonlóan vízfejként működnek, és semmit nem akarnak kiengedni a kezükből. Milyen perspektíva maradt a vidéknek?
Az biztos, hogy nem önmagában a mezőgazdaság, mert az nem képes eltartani ma a vidéki Magyarországot. Nem marad más, mint a viszonylag erős mobilitás, a további urbanizálódás, illetve a leszakadás és a teljes szegregálódás. Ezek a végletek. A modern Magyarország alapfeltétele lenne, hogy legyenek erős dinamikus központjai, de a nagyvárosok és a regionális központok fejlődésének ütemében még jelentősebb lett a különbség a vidék fejlődéséhez képest, mint korábban volt. Azért mert Budapest nemcsak az állami és az EU-s forrásokból fejlődik, hanem a tőkevonzó képessége miatt is, és magába olvasztja gyakorlatilag a teljes kreatív lakosságot, így nem marad vidéken igazán erős, versenyképes értelmiségi réteg.
A „felköltözöm Budapestre”-jelenség sok-sok évtized óta tart.
Igen, ezzel viszont a vidéki nagyvárosok egyrésze jelentősen zsugorodik, ez igaz Pécsre, és más hasonló nagyvárosokra is. Az a nagy probléma, hogy a vidéket nálunk tágabb értelemben kell felfogni, mit az EU más területein. Nemcsak a falusias térségekről, hanem a Budapesten és a budapesti agglomeráción kívüli térségekről beszélünk, leszámítva a nyugat-magyarországi aranyháromszöget (Győr-Sopron-Székesfehérvár, amely Bécs és Pozsony közelségét kihasználhatja). A vidék erőteljesebben függ a dinamikus erőközpontoktól, az ország egyre nagyobb része szakad le – ezt a megyei GDP adatok alakulása egyértelműen mutatja, egyre több megyénk van, amely az országos és az EU-s átlag 75%-a alatt teljesít.
Ez a fajta polarizált fejlődés hová vezet?
Oda, hogy a vidék fenntarthatósága egyre kevésbé tud saját erőforrásokból megvalósulni, és ha most az EU-s források tényleg akadozva, vagy egyáltalán nem érkeznek meg Magyarországra, akkor ennek a legnagyobb vesztese a vidék lesz.
A centrum-decentrum kifejezés Pécsett 2010-ben fontossá vált a Pécs 2010 Európa Kulturális Fővárosa program irányelveiben. Részsikereket talán elért a város a decentrummá válásban, de ha arra gondolunk, hogy itt található a közelben az Ormánság, amely az EU egyik legszegényebb régiója, akkor az azt a kérdést is felveti, hogy Pécs miként viszonyul a környezetéhez.
Pécsről azt szoktam mondani, hogy Pécs egy „parazitaváros”. Hozzá teszem, hogy itt élek, ez a szülővárosom, s nem is szándékozom elköltözni innen. Parazitaváros abban az értelemben, hogy alapvetően közforrásokból működik, a saját gazdasági bázisa meglehetősen gyenge, s nem is tettünk túl sokat azért, hogy erősödjön. A város viselkedését az jellemzi – mert nem tudta igazából a saját kezébe venni a saját sorsát, hanem külső támogatásokra és külső erőforrásokra támaszkodott – hogy nem tud együttműködni, összefogni másokkal, csak rivalizálni.
Nagy hagyománya van a Kaposvár-Pécs vetélkedésnek.
Igen, amikor Kaposvár és Pécs csörtéje zajlott a régió vezetőszerepéért…
Elszomorító, hogy senkinek nem jutott eszébe az együttműködés lehetősége.
A régió így természetesen nem jött létre, hiszen nem volt erős központi városa. Azt kell mondjam, hogy Pécs hatása még baranyai léptékben sem érvényesül. A közvetlen árnyékában lévő települések mintha elkezdenének önálló életet élni. Jó példa erre Kozármisleny. Münchausen báróként önmagát emelte ki, és képes működni. Erős civiltársadalma van, a vállalkozók segítik egymást. Pécsnek két dolgot kellene megtanulnia: a saját erőforrásait felmérnie és együttműködni a helyi szereplőkkel és a környékkel. Enélkül nem lesz pólus. Nem az ellenzéki vezetés miatt, hanem mert nincs erős vízióval bíró helyi szövetség, amely képes lenne megmutatni a helyi fejlődési irányokat, s így nehéz forrásokat szerezni.
Pécsett dolgozó akadémikusként ön csak kutatni tud?
Mi itt ragadtunk a városban. 1943-ban hozták létre ezt az intézetet, amelyben máig is dolgozom, sokszor veszélybe került már a létünk. Volt virágzó korszakunk – éppen, amikor a regionalizmus virágzott Magyarországon, amikor még az Európai Uniós csatlakozásra készültünk. Miután beléptünk az EU-ba, már nem volt előírva kötelezően a regionalizálás… Az, amit mi csinálunk, a mi profilunk egy ideig fontos, kurrens tudás volt, akkor könnyen megtaláltak minket a vezetők is – például a már emlegetett Európai Kulturális Főváros projekten az intézetünk sokat dolgozott, de az utóbbi időben nem érzek ilyen együttműködési szándékot, így rá vagyunk utalva arra, hogy a központi intézményrendszer szerint meddig maradunk meg. Mindig vannak ötletek az átszervezésünkre. Attól tartok, hogyha meg akarnának minket szüntetni, vagy átcsatolni máshová, nem tudom, hogy a régió politikusai éreznék-e azt, hogy nekünk segetítni kellene. Pedig olyan tudással rendelkezünk, amely használható lenne, de valahogy mégsem kell. A tudás ma leértékelődött. A régióban mi értéket jelentünk, egyelőre kihasználatlanul.
