Nagy Bendegúz Lóránd gerincvelő-sérült. De nem ez jut róla elsőre senki eszébe, ugyanis keresztül-kasul bejárta már a világot. Segítsége legtöbbször mindössze az autója, a Jimny névre keresztelt Suzuki. Vagy az sem: simán felszáll egy repülőre, hogy aztán egyedül a kerekesszékére támaszkodva, buszokon döcögve vagy önerőből jusson el a világ eldugottabb vidékeire. A Nemzetközi Tavasz e félévi programjainak keretében a Közép-Ázsiában készített képeiből látható egy - a koronavírus miatt - online tárlat. Arról kérdeztem, miért és hogyan feszegeti a kerekesszékes lét határait.
Ha az utazásokra vagy kíváncsi, ezt a cikket is olvasd el!
Kerekesszékben, segítő nélkül járod a világot. Mennyire tervezed meg az útjaidat, hogyan méred fel a költségeket, szervezel-e előre bármiféle kapcsolati hálót például?
Útjaim minimális tervezéssel és maximális spontaneitással születnek, kevés gondolkodás és gyors döntés után utazok olyan térségekbe, országokba, ahol nemhogy az akadálymentesítés, de még a közúti közlekedés sem feltétlenül megoldott az ország teljes területén. Soha nem tervezem, hogy meglátogatok majd valakit, nincs kapcsolati tőkém, hálóm. Majd minden utamon ismerkedek meg érdekes emberekkel, némelyikkel később is tartom a kapcsolatot.
A kerekesszéked mennyire speciális? Hogyan oldod meg, hogy (látszólag legalábbis) ennyire könnyen közlekedsz vele a világ olyan szegletein is, melyek cseppet sem mondhatók akadálymentesnek?
A jól konfigurált aktív kerekesszék sokkal több, mint egy segédeszköz, sokkal inkább mechanikus testrész.
Ugyanazzal a székkel megyek világgá, mint amit itthon is használok,
ami jelen esetben egy tökéletesen hétköznapi Küschall Champion svájci szék, amit a hazai mozgássérültek egy része indokolt esetben egyedi elbírálás alapján az államtól hatévente térítésmentesen kap. Ez egy nagyon strapabíró aktív szék, amit másodpercek alatt kisebb táska méretűre lehet hajtogatni vagy szükség szerint szétszedni összecsukott vázra, nagy kerekekre és ruhavédőre. 24x1”-es Schwalbe Marathon Plus defekttűrő külső gumi van rajta, ami nagyon jó, mert utálok defektes kereket szerelni, a hátránya viszont, hogy amikor ritkábban ugyan, de ez is kilyukad, sokkal nehezebb szerelni.
Kerekesszékhez nem értők számára, autók nyelvén az én székem olyan, mint egy jól karbantartott néhány éves Toyota Corolla. Rendeltetésszerűen működik, teszi a dolgát: szolgál éveken keresztül. Fontos megemlíteni a Roho párnát, ami egy amerikai gyártmányú, száraz lebegtetés és nyomáscsúcs elosztás elvén működő segédeszköz, ami garantálja, hogy a hozzám hasonló gerincsérültek, akiknek derék alatt semmiféle izommal nem rendelkeznek órákon vagy ha nagyon muszáj napokon át ülhetnek a székben anélkül, hogy a fájdalomtól elájulnának vagy a bőrük kisebesedne. Ezt is hatévente fel lehet íratni. De ahogy az elején is írtam, ez mind teljesen átlagos és megszokott egy hazai jól rehabilitált gerincsérült ember esetében.
Speciális eszközt, kereket, másik széket nem viszek magammal, mert könnyen szeretek utazni,
minden, amit rendszeresen nem használok, csak feleslegesen foglalja a helyet.
Úgy tudom, vannak utak, amikre autóval indulsz. Mi kell tudni erről a járműről?
A segítség neve, vagy inkább gyártmánya: Suzuki Jimny. A Jimny ilyenkor, utazás közben, azon kívül, hogy elvisz A-ból B-be, de ZS-be is, amikor valami miatt este nem szállok ki, űrkapszulaként funkcionál. A Pamírban a hasonlathoz a hideg is stimmelt. Tudom, hogy éjszakánként nyilvánvalóan nem lesz nulla kelvin, de azt is sejtem, hogy 4-5.000 méter magasan legalábbis nulla Celsius alá fog csökkenni a hőmérséklet.
Autóban aludni önmagában kaland. Ha nincs benne levegős állófűtés vagy egyéb spéci rendszerű állandó lakóautós fűtés, márpedig a Jimny-ben nincs, kétféleképp lehet. A trópusokon, ami nálam autóval többnyire nyugat-Afrikát jelenti, az emberfia, jelen esetben én magam, a nappal felforrósodott autóban a vérszívók miatt feltekert ablak mellett izzadok hajnali két óráig, míg az autó és benne minden egyéb szép lassan vissza nem hűl plusz harminc fok alá. Hatását tekintve ez gyakorlatilag alacsony hőfokú ingyenes infraszaunázást jelent.
Itt fent a hegyekben, fagypont alatt pedig az autó és belső tartalma maximum egy óra alatt annyira lehűl, hogy már nem tudok kényelmesen aludni benne, hűtőszekrény lesz belőle. A régi szép időkben, még a balesetem előtt, nagyon szerettem a zimankót, havat, jeget, mezítláb futkostam a hóban, de a gerincvelő sérülés egyik kellemetlen velejárója, bár természetesen nincs két egyforma sérülés, hogy az ember dereka, háta pont annyira fázik a kellemetlen mínuszokban, hogy nem engedi aludni.
Mennyiben könnyíti meg a pakolást az autód?
A kis méretéből fakad a Jimny egyik, számomra utolérhetetlen pozitívuma: olyan parányi, hogy a vezetőülésben ülve vagy fekve, azt előre-hátra tologatva, vagy a háttámlát ledöntve, semmi sincs kéznyújtásnyinál távolabb tőlem az autóban. Persze ideális esetről akkor beszélhetnénk, ha a Jimny félgömb alakú lenne és én az origóban ülnék, de akkor már fel kellene hozni és nem csak említés szintjén a matek érettségit és a mértani hely fogalmát is, amit most nem teszek meg, tökéletesen megelégszem a nyomott félkocka forma nyújtotta lehetőségekkel.
Amikor otthon összepakolok és hirtelen bedobálom a dolgokat, a modulokba rendszerezett holmit a Jimny-be, a legtöbb holmi még nincs a végleges, hasznos helyén, azt a hetek múlásával mérettől és funkciótól függetlenül minden egyes tárgy, dolog kizárólag egy szabály alapján találja meg: hányszor van rá szükség.
A tapasztalatok egymásra épülésével természetesen minden egyes hosszabb utazás után a soron következő nagy út elején egyre könnyebben alakul ki
a hasznosulási hierarchia sorrendje.
Hogy bírod a klíma kihívásait?
A nagy meleget sokkal jobbat bírom és kívánom, Afrikában kifejezetten szeretem, amikor a fél éjszakát saját autóban át-infraszaunázom, megszoktam hogy fél éjszaka izzadtságban fürödve forgolódjak, majd reggelre a kellemes huszonfokokban ruhástól megszáradva ébredjek, úgy, hogy soha meg nem fázok. Ennek azért komoly előfeltétele, hogy Afrikában a rettenetes útviszonyok és a negyven, néhol ötven fok feletti hőség estére teljesen kiüt, nem ritkán hullaként döntöm hátra a Jimny ülését és izzadok álmomban hajnalig.
Összegezve: nagyon ritkán fordul elő, többnyire csak a nyári hónapokban és kontinentális klíma alatt, hogy legalábbis hőkomfort szempontjából kényelmesen aludjak a Jimny-ben, a többi esetben erre a felkészítetlen, komfort nélküli autóra a hűtőszekrény vagy kályha üzemmód a jellemző. Ha meg nem is szerettem, de legalábbis elfogadtam, megszoktam mindkettőt.
Tudom, hogy a hegyekben minden éjjel fázni fogok, a reggeli Nap első sugarainak tapsikolok és ha sehova sem sietek, márpedig általában ez a helyzet, kilencig-tízig alszok még egyet a sugárzó nap melegében, minekutána teljesen kipihenten ébredek fel. De nem csak ez az egyetlen zavaró, diszkomfortos tényező van a Jimny-ben, van több is, például az, hogy lehetetlenül kicsi, szorítja az embert, mint egy több számmal kisebb cipő. Az üléseket egyötven magas, ötven kilós japán emberekre tervezték, én pedig egynyolcvannál magasabb, a piszkafa lábam ellenére úgy kilencven kiló forma vagyok, így, a Jimny-ben alvás, még akkor is, amikor a hőmérséklet rendben van, gyakorlatilag nem más, mint estétől reggelig tartó mazochista jógázás.
Különösebben ezt sem szeretem, de megszoktam, hogy reggelente félholtra zsibbadtan és fagyva, esetleg főtt hullaként ébredjek. Különben is, az otthoni kényelmes lakás, ágy, élet után csak az első hét-hónap nagyon kellemetlen, utána a Jimny betör engem, elfogadjuk egymás tökéletlenségeit és peregnek szépen a hónapok, egyik a másik után.
Persze, vannak könnyítő, enyhítő körülmények is. Az én esetemben szintén a gerincvelő sérülés következménye, hogy a lábaimat nem érzem, azaz éjszaka bármilyen lehetetlen pózba hajtogathatom őket, különösebben nem zavar, nem fáj, csak arra kell figyelnem, hogy heteken át ne ugyanott nyomja a váltó, a kézivezérlés vagy bármi, bőrnél, izomnál keményebb anyag, hogy ne alakuljon ki rajtuk decubitus, legalábbis ne a kényesebb részeken. A kisebb sebek pedig még útközben, a nagyobbak pedig otthon úgyis elmúlnak.
Úgy tudom, akadálymentesítő szakértő vagy. Első körben mit jelent a számodra az a fogalom, hogy “akadálymentesség”?
Az akadálymentességet úgy kell elképzelni mint az esélyegyenlőséghez és önrendelkező élethez szükséges állapotot. Az akadálymentességet nem szabad a mozgássérült emberekre, de még csak a sérült emberekre sem leszűkíteni. Ha bővebben merítünk élete bizonyos szakaszaiban mindenkinek akadálymentes épített környezetre van szüksége. Gondoljunk a babakocsira vagy a lépcsőzni már nem tudó, nem túl jól látó, halló, lassabban gondolkodó nagyszülőkre. Akadálymentességre mindenkinek szükséges van. Ha a hivatal akadálymentes a sérült ember is bármit el tud intézni, ha nem az, akkor semmit, vagy csak külső segítséggel, ami ellentmond az alkotmányban rögzített egyenlő bánásmód és önrendelkező élet szemléletével.
Szerinted mire lenne szükség ahhoz, hogy az országunk akadálymentesebb lehessen?
A következő 30 évben az ország közel tízmillió állampolgárának a szoros együttműködésére, mert a rendszerváltás utáni első 30 évet ebből a szempontból elengedtük.
Az akadálymentesítés nagyon lassan halad. Ennek okai legfőképpen a fejekben, a Közép-Kelet-Európai mentalitásban keresendő.
Amíg a sérült emberek jogai csak papíron, a való életben nem érvényesülnek, addig nem lesz akadálymentesség sem. Ez a folyamat nagyon lassan halad. Mostanában szinte észlelhetetlen lassúsággal.
Ha nem lenne esélyegyenlőségi törvény és akadálymentességet is szabályozó építési törvény és alkotmány és parlamentáris demokrácia, akkor senkit sem lehetne felelősségre vonni. De van. Különböző szemszögből készült felmérések és becslések alapján jelen pillanatban a közintézmények 20-25 %-a akadálymentes. Ha komplex, azaz nemcsak fizikai akadálymentességről beszélünk, ez a szám feleződik.
Ha teljes mértékben komplex módon akadálymentes épületet keressük azzal a szomorú hírrel kell szolgálnom, hogy Magyarországon 2021-ben ilyet nem találunk. A hazai építőipari és épülethasználati tendenciák miatt még azok az épületek sem akadálymentesek, amelyeket jómagam terveztem, felügyeltem és monitoroztam a hosszú évek során.
A kormány majd tíz éve eltörölte az akadálymentesítés határidejét. Ez az intézkedés beláthatatlan hatással lesz az amúgy is nehezen megvalósuló országos szintű akadálymentesítésre. A 2000-es évek elején a folyamatosan kitolt, majd meghosszabbított határidők legalább ténykedésre, pályázásra sarkallták az empatikus vezetőket és Damoklész kardjaként függtek mindenki más feje fölött.
Az akadálymentesítés határidejének megszüntetésének egyik konkrét következménye, hogy azokból a pályázatokból, ahol eddig kötelező volt, azon nyomban kikerült az akadálymentesítés, mint projektelem. Az állandóan csődközelben létező önkormányzatok nem akarnak és nem is tudnak saját forrásból komolyabb összegeket akadálymentesítésre fordítani.
Mi a helyzet, mit tapasztaltál más országokban?
A gazdaságilag és társadalmilag fejlett nyugati világban természetes az akadálymentesség, az önrendelkező élet, természetes a sérült ember látványa az utcán és az életben. Erre kiemelkedően jó példa a skandináv ötösfogat. A közepesen fejlett országok, mint hazánk és keleti szomszédaink közepesen rossz a helyzet esélyegyenlőség szempontjából is, rengeteget kell még fejlődnünk. Ahogy innen, az EU-ból haladunk dél és kelet felé, akadálymentesség és önrendelkező élet szempontjából a helyzet lineárisan, Afrikában exponenciálisan romlik.
A PTE-n az országban elsőként létesült Támogató Szolgálat, hogy segítse többek között a mozgásukban korlátozott hallgatókat is. Mit tanácsolnál egy egyetemista mozgáskorlátozott fiatalnak?
Azt, amit magam is rendszeren mantrázok, hogy ne felejtsem el, hogy
a felelősségteljesen gondolkodó sérült ember tudja, hogy másnak is, mindenkinek megvan a maga baja, és mindenkinek a sajátja a legkomolyabb, de ennek tudata önmagában vigasztaló.
Amíg sérült emberként olyan helyzetbe hozzák, hogy önállóan nem tud elmenni a szülészetre, az óvodába, az iskolába, a színházba, a gyógyfürdőbe, a bankba, az egyetemre, a sportpályára, az uszodába, a parkolóba, a szerettei és barátai lakásába, a temetőbe, a ravatalozóba, addig mindent meg kell tennie, hogy ez a helyzet radikálisan megváltozzon.
A sérült emberek nyelve gyakran elkopik és az agya összezsugorodik az állandó magyarázásba, magyarázkodásba és aztán újfent a szabadkozásba.
Ezzel együtt sokan vagyunk akik a dolgokat másképp gondolják, látják és láttatni akarják, akik jobbítani szeretnénk ezt a világot, a magunkét és a másokét, a mi egyetlen közös világunkat, még akkor is, ha a láthatatlan és érthetetlen ellenfél gyakran számosabb avagy hatalmasabb minálunk.
Csak megkérdezem: nem félsz?
Nem keresem a bajt, a veszélyt, a konfliktust, de nem is kerülöm el. A biztonság érzete, akárcsak a hőmérsékleté és a hőérzeté relatív, -40 és +40 fok Celsius között általában jól érzem magam, de az alatt és felett már nem igazán. Amíg nem lövöldöznek vagy robbantanak, Kandahárban vagy Kabulban is szívesen szürcsölgetem a méregerős csájt. Tudomásul veszem, hogy ha például Szudánban egyedül utazgatva Darfúrt emlegetem, könnyen börtönben találhatom magam.
Nem félek, nem féltem az életem, de mindent megteszek az életben maradásért.
Ismerem magam, nem vagyok túlságosan óvatos, sem körültekintő ember, ha az lennék, nem éltem volna át ezt a rengeteg kalandot. Míg tíz évvel ezelőtt is néha szó szerint épp csak túléltem, mára megtanultam, hogy meddig mehetek el, hol van az a pont ahol már ütnek, de még nem lőnek, ahol köpnek, de nagy kővel még nem dobnak fejbe, ahol kapok ugyan két taslit a fotózásért, de nem csuknak le és kínoznak meg.
Mondtam már, hogy utazni jó?
