Nagy Bendegúz Lóránd gerincvelő-sérült. De nem ez jut róla elsőre senki eszébe, ugyanis keresztül-kasul bejárta már a világot. Segítsége legtöbbször mindössze az autója, a Jimny névre keresztelt Suzuki. Vagy az sem: simán felszáll egy repülőre, hogy aztán egyedül a kerekesszékére támaszkodva, buszokon döcögve vagy önerőből jusson el a világ eldugottabb vidékeire. A Nemzetközi Tavasz e félévi programjainak keretében a Közép-Ázsiában készített képeiből látható egy - a koronavírus miatt - online tárlat. Arról kérdeztem, miért és hogyan feszegeti a világ határait.
Ha arra lennél kíváncsi, milyen kerekesszékkel utazni, ezt a cikket is olvasd el!
Miért vágysz arra, hogy utazz?
Utazni jó, olykor muszáj! A nagy felfedezők arra a kérdésre, hogy miért utaznak, mindig azt válaszolták:
"Mert a világ ott van". Nem kell ennél hosszabb, vagy cifrább magyarázat.
A világ, a természet, a civilizációk imádata szenvedély. Azt, aki szereti, semmivel sem lehet visszatartani, aki pedig nem, hatökörrel sem lehet otthonról elcipelni. Én az utazást, a kalandot ma is imádom. Az élet veszélyes bugyrait mindenki szereti, ha másképp nem, hát legalább könyvben olvasni vagy a tévéből figyelni, de van aki arra vágyik, hogy közelebbről is szemügyre vegye őket. Mivel a lábam majd harminc éve nem működik, manapság kerekesszékkel, terepjáróval, lóval, öszvérrel, síléccel hódolok régi-új szenvedélyemnek, az utazásnak. Mióta nem tudok járni semmivel sem imádom kevésbé a hegyeket sem, legfeljebb manapság kényszerűségből tisztes távolságot tartok.
Hogyan kezdtél neki? Rögtön más kontinenseket vettél célba? Milyen helyeken jártál eddig?
Az utazást, a külvilág és saját belső világom megismerését természetesen én sem úgy kezdtem, hogy gondoltam egyet és kerekesszékben ’kiugrottam’ három hónapra hátizsákkal stoppolni Etiópiába vagy hat hónapra, mint legutóbb, 2019-ben, amikor egyedül egy terepjáróban Nyugat-Afrikába utaztam.
Annak rendje s módja szerint először bejártam Erdélyt és Magyarországot, majd egyre nagyobb koncentrikus köröket leírva, míg el nem fogyott, Európát, majd következett Ázsia, Észak- és Latin-Amerika egy nagy része.
2007-ben pedig elhitettem magammal, hogy ennyi tapasztalattal már Afrikában is boldogulhatok kerekesszékkel, így belevágtam. Elképzeltem magam előtt, meggyőztem magam, hogy sikerülhet, hogy nem ott fogok meghalni.
Nem túl meglepő módon a mindennapos kerekesszékes-autóstoppos afrikai valóság sokkal keményebbnek bizonyult a képzeletnél, így 2007 telén Mauritánia délkeleti csücskében, a Szahara kellős közepén, Néma városában, ahol a töredezett szélű aszfalt már csak homokban folytatódott, ott az én utam is véget ért, hazajöttem. Legalábbis annyi időre, hogy összeszedjem a gondolataimat, hogy egy budai házból gyorsan egy olcsó, tizenéves japán terepjárót vegyek és visszamehessek Afrikába. 2019 december végén, karácsony előtt értem haza tízedik hosszabb afrikai utamról, de még oly keveset láttam, hogy muszáj visszamenni.
Nem áltatom magam, sok segítségre van szükségem. Az emberek szinte mindenhol segítőkészek, jóindulatúak, de sokszor nem tudják, hogy hogyan is kell segíteni, és hogy nem kell mindenáron segíteni. Hagyni kell engem boldogulni, hisz végtére is felnőtt ember vagyok. A világban azokban az országokban, ahol eddig jártam, az emberek általában barátságosak, kedvesek, segítőkészek voltak, de Mauritániában, Szudánban, Kongóban, Guineában, Szenegálban és Etiópiában gonosz emberekkel is összefutottam.
Sok helyen jártál már a világban - miért tartottad érdekesnek Közép-Ázsiát? Melyik országokban, milyen utakon jártál ott?
Közép-Ázsiát évtizedeken keresztül kerülgettem, szép óvatosan közeledtem. A Kaukázusba már akkor jártam, amikor még a legtöbben azt hitték, hogy még mindig része a SZU-nak, vagy hogy ’lőnek’. Gyorsan Grúzia- és Kirgizisztán-rajongó lettem. Örményország, Kazahsztán, Tádzsikisztán és persze Türkmenisztán nem igazán akarja tudomásul venni, hogy harminc éve vége a Szovjetuniónak, Örményországnak a térségben mindenkinek esküdt ellensége, de nagyon jó a nemzetközi támogatottsága. Tavalyelőtt Új-Zélandra indultam volna autóval, fejben minden ki volt találva, azaz, hogy megkerülöm a Földet, de az iráni vízumon elbukott a terv. Kína a másik nagy autós overlander akadály, blokkoló Ázsiában. És meglepő módon Thaiföld, Burma és még néhány Délkelet-Ázsiai ország, ahova szinte lehetetlen bevinni saját autót.
És akkor arról még nem is beszéltünk, hogy sok országban őrült módra vezetnek a népek!
Érdekes az egész világ, és ebbe Közép-Ázsia is beletartozik. Majdnem húsz éve járok vissza Közép-Ázsiába, Afrika után kifejezetten felüdülés testi-lelki-mentális értelemben. Sok ’isztánban jártam már, Iránban négyszer is és a többi posztszovjet tagköztársaságok többségében is. Iránt és Irakot, perzsákat és ’arabokat’ sokat keverik, de nem szabad őket egy napon emlegetni, Iránban perzsák és azeriek és még vagy száz egyéb, nem arab kisebbség lakik. Iránt én is nagyon megszerettem, négyszer voltam már, még visszamennék, térkép sem kellene, de tavalyelőtt én sem kaptam vízumot, pedig minden kö(vet)séget megmozgattam, mindhiába. Sértettek, mert ez EU bojkottálja Iránt és most a Covid járvány miatt tőlünk Keletre egyébként is majdnem minden ország bezárkózott.
Legutóbbi kirgizisztáni utamon döbbentem rá, hogy az utóbbi nyolc évben egyfajta rituálé lett nálam a kínai határ kötelező vizitálása. Laosz, Vietnám, Kazakisztán és Tádzsikisztán után ötödik alkalommal, ezúttal Kirgizisztánból, Irkeshtam környékén kukucskáltam át Kínába az égig érő, gleccserekkel hímzett határon keresztül.
És Kína?
Kínában még nem jártam, lehet, hogy nem is fogok. Korábban állandóan halogattam a repülős utakat, majd évről-évre egyre csak kerülgettem az országot. Az ország fejlett keleti, délkeleti része nem nagyon vonz, túlságosan nem rajongok a több tízmilliós, szennyezett, szmogos vasbeton hangyabolyokért, ha tehetném, viszont nagyon szívesen körülnéznék a Jimny-vel az ezer lakatra zárt Hszincsiang-Ujgur, Tibet és Belső-Mongólia tartományokban.
Ez ügyben több ízben látogattam el kínai konzulátusra többek között a kazak Almaty-ban és a kirgiz Bishkekben, de a többi vízum után ácsingózó utazó és az ott dolgozó tisztségviselők semmi jóval sem kecsegtettek,
nem is rejtették véka alá, hogy Nyugat-Kínában nem lehet csak úgy, utazgatni, csellengeni, világot látni.
Több hátizsákos és bringás utazótól is hallottam, hogy érvényes vízummal is tagadták már meg a belépést különböző kazak, kirgiz és tádzsik határátlépőkön Hszincsiang-Ujgur tartományba.
Saját autóval beutazni nem lehetetlen, viszont roppant drága és bürokratikus. A tádzsikisztáni Khorugban beszélgettem egy G-Mercire épített csodával utazgató fiatal svájci házaspárral, akik majdnem szégyenkezve vallották be, hogy a kínai beléptetés adminisztrációs költsége önmagában több pénz volt, mint amibe az addigi, több hónapos, ide vezető Zürich-Khorug útjuk került.
Magyar autós világjárók 2018-ban Kínában több, mint egy hónapig utazgattak az országban, a beszámolójuk szerint továbbra is kell a kínai jogsi és a szemvizsgálat a jogsihoz, új műszaki vizsga és kínai rendszámtábla az autóra, kötelező a kínai idegenvezető, a guide. Az új kínai jogsit és rendszámot utólag kegyesen megtarthatták. Szerintük azóta, a COVID19-től függetlenül sincs változás vagy könnyítés. Egy autó összes ügyintézése 2.800 euróba került, a csoportban három autó volt, úgyhogy kb. 9000 eurót csengettek ki az összes papírmunkáért, idegenvezetőért. Ebben semmilyen egyéb költség nem volt benne, gyakorlatilag pusztán csak azért fizettettek ki velük egy kisebb vagyont, hogy átmehessenek Kínán. Ebben ugyan benne volt az idegenvezető minden díja, de ezen felül természetesen fizettek minden egyébért, ami az utazással jár, úgymint üzemanyag, szállás, élelem, útdíjak stb. Az engedélyezett országos útvonaltól nem lehetett eltérni, tartományokon belül oda viszont oda mehettek, ahova akartak. Hszincsiang-Ujgur tartomány sokat nehezített a dolgukon, Tibet mai tartományi határain belül nem voltak, az azon kívül eső tibeti történelmi és kulturális részeken viszont igen.
Ilyen információk birtokában többezer eurót nyomó okot számoltam össze, hogy ne akarjak egyelőre saját autóval belépni Kínába, de egyetlen egyet sem, ami visszatartott volna, hogy a kiváló minőségű aszfalton Kirgizisztánban elguruljak a határig majd vissza Szári Tasba. A nem túl nagy, 3158 méteren fekvő község komoly forgalmi csomópont, itt ágazik el háromfelé az út, a keleti ág megy Kína felé, Irkeshtam a határátkelő, a déli ág átvisz a 233 km-re lévő tádzsik Murgabba, a nyugati, full panorámás ág pedig az Alay-völgyben további majd száz kilométeren haladva kirgiz és tádzsik falvak felé vezet. Hegymászóknak ebből az irányból érhető el a 90 km-re lévő, csak 4x4-es járművel megközelítő Lenin-csúcs alaptábor is. Szári Tas, alatta pedig a majd húsz kilométer széles Alay-völgy, amely az Alay-hegységet és a Pamírt választja el egymástól, az északról befutó oshi úton az utolsó, meredeken lejtő kanyar után szinte a semmiből bukkan elő. A községben az elágazásnál kiderül, hogy az Osh-tól eddig vezető príma 1A minőségű utat az újraindult kirgiz-kínai kereskedelmi kapcsolatoknak köszönhetjük. A benzinkútnál balra fordulva tükörsima 72 kilométeres aszfalt kígyózik fel a kínai határra, jobbra kanyarodva a Selyem utat, mai nevén Pamir Highway-t tovább követve a Jimny megkezdheti majd ezer kilométeres küzdelmét a Dushanbe-ba vezető kátyútengerrel.
A szoros értelmében vett utazó vagy - vagyis nem a nevezetességnél szelfizel, mint egy turista, hanem a helyi emberek érdekelnek. Kérlek, mesélj el egy történetet valakiről, akivel a Pamír környékén találkoztál.
Nagyon nehéz lenne egy embert kiemelni, majdnem mindenkiről egy regényt írhatnék. Utazás közben mindig történik valami.
2007 őszén Nouakchott-ban, Mauritánia fővárosában az eddigi életem egyik legmegdöbbentőbb élményével ’gazdagodtam’. Az Auberge Sahara teraszán egy idősebb francia nő keservesen zokogott, hiába próbáltam vigasztalni. Elmesélte, hogy előző éjjel a busz, amivel jött kombi iránytaxival, egy minibusszal karambolozott, amiben négyen rögtön meghaltak, a három vérző életben lévő sérültet feltették a buszra, ahol a nő kezében lehelték ki hajnalban a lelküket, a többi utas a buszon rájuk sem bagózott. Hajnalban, itt a szálláshely előtti parkolóban a hét holttestet átpakolták egy katonai Toyota Hilux pickup platójára, majd elvitték őket valahová. Ha nem feltétlenül muszáj, Afrikában soha nem vezetek éjjel, vagy sötétben.
Nem tudom és nem is akarom kategorizálni az emberekkel kapcsolatos tapasztalatokat. Sok jó és viszonylag kevés rossz, gonosz emberrel találkoztam. Ezt most sokáig lehetne boncolgatni, de arra büszke vagyok, hogy
sokszor értem el bűnözőknél, hogy ne bántsanak. Nagy száj, humor és bátor kiállás, az én esetemben meghökkentő kiülés szükségeltetik ehhez.
A jó emberekkel könnyű, elég az itthoni, európai önmagamat adni, de gonosszal szemben nekem is másképp kell viselkedni, ha jót akarok, ha túl akarok élni, fel kell vennem velük a harcot és csakis az ő modorukban győzhetek.
Soha nem feledem, hogy rengeteg kedves ember fogadott be és bánt velem jól világszerte, sok helyen testvérként, családtagként, érdek nélkül, önzetlenül szerettek, mindig visszavárnak, nem kell egyeztetni, írni, hívni, ha megjelenek szívesen fogadnak, ha a barátaim már meghaltak, az utódaik szeretnek tovább.
Már csak ezért, az Európában jószerivel kihalt élményért, érzésért érdemes utazni, vállalni minden kockázatot.
Hol mennyire kell “újratanulni” vezetni?
Vezettem Marokkóban, Nyugat-Szaharában, Mauritániában, Maliban, Szenegálban és még számos afrikai országban, ahol a hazai jogosítványt és tudást sutba kellett dobni. Marokkó után a fő ökölszabály az lett, hogy éjjel szigorúan tilos vezetni, mert
bármikor lehet előttem, jöhet szembe ki nem világított száz tonnás kamion-szörny, amin légyként lapulok ki.
De lehetnek úton alvó emberek vagy állatok. Mauritániában az út mindkét oldalát autóroncsok és csontvázak díszítik. Ennek a legfőbb oka ahhoz hasonló, mint ami nálunk is tapasztalható volt a kilencvenes évek elején. Trabantból Volkswagenbe, Mercedesbe ültünk át és nem bírtunk a lóerők sugallta hirtelen jött magabiztossággal és dühvel. Afrika legtöbb országában az emberek ló vagy tevehátról ültek át az azoknál tízszer gyorsabban haladni képes járművekbe, míg a saját képességeik, reflexeik, agyuk nem lett tízszer gyorsabb. A több száz lóerőhöz jön még a terjedő, egyre jobb minőségű aszfaltozott úthálózat. Továbbá nagyon hiányos, némely országban egyenesen nevetséges a KRESZ és annak oktatása, a jogosítvány megszerzése. Sok országban tanfolyam sincs, a jogosítványt pénzért kell és lehet megvenni. És természetesen mindezt megfejeli az afrikai ember legendás halálfélelem hiánya ami bizony sok esetben felelőtlenséggel is párosul.
Ezzel együtt, miután több száz afrikai taxi, busz, teherautó és egyéb, Európában elképzelhetetlen személyszállító járművön ültem saját balesetről mégsem számolhatok be.
Milyen Közép-Ázsiában látott szokás, ételt, vagy akár attitűdöt tartanál meg szívesen a magyar hétköznapokban?
A hagyomány, a tradíció Közép-Ázsia-szerte sokkal fontosabb, mint nálunk, a gyökereik sokkal erősebbek, mélyebbek. Ennek eklatáns példája a majd száz év szovjet kommunista uralmat követően is meglepően színes „hazai” kulturális élet.
A jurtában számos alkalommal én is kézzel ettem a sokféle lokális finomságot, csak remélve, hogy nem betegszem meg. A társadalmi fejlettség egyik alapvető mérője a gasztronómia gazdagsága. Sok mindent, amit a fejlett, gazdag Nyugathoz való felzárkózásban elvesztettünk, újra átvehetnénk a keleti emberektől. A türelmet, a tiszteletet, a kimondott szó szentségét, a segítőkészséget, az áldozatvállalást, a tűrést. Közép-Ázsia nekem minden alkalommal időutazás.
Mekkora és milyen csomaggal utazol? Van esetleg csomagolási vagy mindenképpen szükséges használati tárgyra tipped leendő utazók számára?
Mindig a lehető legkevesebb holmit viszem. Ami nem fér be, arra nincs szükség.
Amit otthon felejtek, az nem kell.
Az emberek nagy része azt hiszi, hogy rengeteg holmira van szüksége, pedig nem. Ha autóval megyek, az út során a holmim egy tetemes részét elajándékozom, mert én itthon bármikor vehetek új kötelet, bicskát, villáskulcsot.
Fejben, mentálisan érdemes inkább készülni, mert mielőtt például Afrika nagy részébe indul az utazó, érdemes mindent amit addig a világból látott vagy tanult elfelejteni, hogy kevésbé legyen mellbevágó az óhatatlan kulturális és emocionális sokk.
Milyen gépet használsz, mennyire szorulnak utómunkára képeid?
Nikont, de alapvetően mindegy, a többi nagy márka gépe is nagyon jó. Lomo- Smena- Zenit Nikon ez a fotós tengely az én életemben. Épp idén télen vettem egy használt Nikon D3-t és egy új Nikkor 200-500 zoom szuper teleobjektívet, a kettő együtt majd 4 kg, nem gyermekjáték a használata. Nikon D800 és filmes Nikon F5 van még talonban és néhány lencse, kedvencem a 70-200 mm f2.8 és a 16-35 mm f4.
Etiópiába a repülőre három hónapra két kis 'iskolástáskával' szálltam fel, egyikben minden cuccom 5,5 kg-ot nyomott, a másik a 14,5 kg-os fotóstáska volt.
Embert a legnehezebb fotózni. Legtöbbször nem lehet, ami elkészül és jó is, a mögött sok energia befektetés fekszik. A bozótban, Szaharában, dzsungelben nincs pózolás, én azt nem is szeretem, mindig szem előtt kell tartanom, hogy ők egyszerű emberek, nem pedig fotómodellek. Személyes kapcsolat nélkül meg sem próbálom a fotózást, kell, hogy legyen valamiféle személyes rezgés fotós és ’modell’ között.
Érdemes idehaza rokonokon, barátokon, közeli ismerősökön gyakorolni. Gyermeket elvileg könnyű és majdnem mindenhol szabad fényképezni, ugyanakkor ők
többnyire annyira megrettenek a kamerától, hogy egészen másképp viselkednek, mintha nem lennék ott,
és úgy nehéz jó képet készíteni.
Igyekszem a lehető legkevesebb felvételt készíteni, digitálissal is próbálok filmesként fotózni, úgy értem, hogy a filmes 36 kocka helyett 50-100 képet lőni, nem 1.000-t vagy még többet. Várni kell, figyelni, alaposan komponálni és mindezt évtizedeken keresztül gyakorolni és akkor a siker garantált. Az utómunkát rühellem, jpg-ben fotózok, kroppolni szeretek, erre a célra kiváló a 36 megapixeles full-frame Nikon D800 váz, de sok képem az alapos komponálás miatt vágatlan. Egy kis fehéregyensúly, kontraszt állítás és kész. Alapvetően sokkal jobban hiszek és bízom a Nikon váz saját szoftverében, mint az utómunkában.
Szeretek fotózni, képeim témája általában az ember és az élet, de nem vetem meg a szép tájakat sem. Képeim egyszerű magán célra készülő pillanatfelvételek, kordokumentumok, amelyekkel elsősorban magam szeretem emlékeztetni arra a kegyre, amiben az élet minden egyes újabb napon részesít. Néha kiállítják a képeimet, ami nekem legalább akkora öröm és élmény, mint a kiállításra látogatóknak.
Hová utazol vagy tervezel utazni legközelebb, és miért oda? És hová nem tervezel menni, ha van ilyen - és miért?
Afrikát nagyon megszerettem, oda mindig szívesen és szívrepesve megyek vissza, annak ellenére, hogy az utazó részecskéi Afrika világában, a kőkorszak és szilícium éra keskeny határmezsgyéjének forgatagában örvénylenek állandóan, majd amikor itthon az alkotó elemek újra összeállnak, az utazó karakterének meglazult eresztékei megkeményednek, és már soha többet nem lesz az az ember, aki volt, aki elindult. Afrikában, bár az Isten, Allah és mások is velük vannak, mégis istentelenül nehéz az élet, mert Afrika fénysebességgel száguldó érzelmi hullámvasút, testet-lelket-szellemet próbára tévő földrész, ahol a szegény afrikai emberek lelkébe tetovált nyomor olyannyira súlyos, hogy majdnem agyonnyomja hordózóját.
Nincs bakancslistám, amikor hónapokra elmegyek, mivel rengeteg időm van, főleg írok és fotózok. Nem a gomb megnyomása izgat, hanem hogy eljussak addig a pontig, hogy odaérjek. Ha világgá mégy, az itthoni rohanásról le kell szokni. Többnyire azért megyek egyedül, ahogy sok más utazó is, mert ezt a világban nyüzsgő magányt nem lehet másokkal összeegyeztetni.
