Kada Melinda pár éve dicsérettel diplomázott a Budapesti Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetemen, jelenleg pedig a PTE-MK végzős hallgatója. Ha minden a terv szerint alakul, szeptember végére már hegedűművész-tanárrá is válhat, ám már jelenleg is kisegít a pécsi Pannon Filharmonikusoknál. Melindával személyes motivációiról, zenéhez fűződő viszonyáról és a zenészlét sajátosságairól beszélgettem.
Hogyan jött a zene az életedbe? Mindig is jellemző volt rád a művészi beállítottság, zeneszeretet?
Alapvetően mindannyian nagyon érzékenyek vagyunk a családban, mondhatni művészlelkek. Ennek ellenére nem tudok arról, hogy rajtam kívül lett volna zenész a közvetlen rokonságban. Nekem kilencéves koromban tették fel a kérdést, nem szeretnék-e hegedülni. Engedelmes gyerek voltam, így hát belementem. Egy évvel később kezdtem hangszeren játszani a korombelieknél, de hamar behoztam a lemaradást, annak köszönhetően, hogy
már viszonylag rövid idő után tudtam: zenélni szeretnék egész életemben. Ez hatalmas kegyelem volt, hiszen innentől már errefelé orientálódtam.
Hegedűművész–hegedűtanár. Ezzel a végzettséggel tehát taníthatsz is, illetve a művészi életben is tudsz majd érvényesülni?
Pontosan, bár a tanítás az egyszerűbb. A zenészvilágról tudni kell ugyanis, hogy bizonyos szintű hierarchia, megosztottság jellemzi. Hiába kapok júliusban művészdiplomát, ez nem kulcs a karrierhez. A tapasztalat azt mutatja, hogy ezer zenészből egy olyan van, aki szólistaként érvényesülhet, ehhez ugyanis legalább egy komoly nemzetközi versenyt kell megnyerni, plusz hihetetlen idegi felkészültséget igényel. Éppen ezért a hegedűművészek nagy százaléka a szólista-karrier helyett általában egy profi zenekar tagja lesz.
Egyébként nekem amúgy is a tanítás felé húz a szívem, mert nagyon szeretek emberekkel foglalkozni. Ugyanakkor nem tervezem lerakni a hegedűt. Sok pedagógus van, aki a diploma megszerzése után elkezd hangszeresen visszafejlődni. Általában zeneiskolában tanítanak, és mellette már nem képzik magukat. Én a tanítás mellett mindenképpen szeretnék egy-egy koncertet is vállalni, hiszen szükség van valamire, ami gyakorlásra késztet, ami eléri, hogy kézben maradjon a hangszer.
Mik azok az ajándékok, érzések, élmények, amit a hegedűművész-lét, a művészet adott neked?
Az érzelmi világom rengeteget gazdagodott azzal, hogy nap mint nap a zenében élek. Mélyíti az empátiát is, illetve a sikeres koncertek erősítik az önbizalmat. Alapvetően viszont zenész körökben is erőteljes a verseny: ha valaki ebbe beszáll, könnyű kiégni, és éppen a szépségét veszíti el a pálya, ha a karrierért, a pozícióért, a több pénzért zenélek és nem azért, mert a muzsika egy csodálatos adomány. Időnként magam is megküzdök a becsvággyal, pedig abszolút hálás lehetek azokért az eredményekért, amik a hátam mögött vannak és a lehetőségekért, amik előttem állnak. Utazási élményem is rengeteg van. Jó látni a világot, pláne hogy még nekem fizetnek érte. Emellett azt gondolom, tudni kell nemet mondani is a maga idejében, hiszen úgy látom, azok a zenészek tudnak igazán boldogok lenni, akik mögött ott van a támogató háttér, a család, a barátok. A kapcsolatok számomra sokkal fontosabbak, mint hogy egész életemben járjam a világot – pedig erre is lenne lehetőségem. Ami mégis a legtöbbet adta, az a zene szeretete. Ajándék, hogy olyan pályán lehetek, ami tényleg az enyém.
Ez nem jobb, mint bármelyik másik pálya, csak egész egyszerűen nekem erre dobban a szívem.
Sok mindent kaptál, de sok mindent fel is kellett áldoznod. Mi az, amiről le kellett/kell mondanod?
Ez a pálya precíz, aprólékos műhelymunkát kíván, pláne a hegedű, ami egy borzasztó érzékeny műszer, minden hiba nagyon hallatszik. Gyermekként voltak olyan napok, amikor inkább játszottam volna a barátnőimmel, de nem lehetett, mert hegedülnöm kellett. A gyakorlás azóta sincs bent az órarendemben, a szabadidőben történik. Ezért is van, hogy sokszor csak a késő esti órákban foglalkozhatok azzal, amivel akarok.
Emellett a hegedülés féloldalas tevékenység, kisebb-nagyobb fizikai torzulásokat okoz. Komoly sportot kell űzni mellette ahhoz, hogy az ember fizikailag bírja.
Velem is előfordult már, hogy annyira megfájdult a hátam, kezem, hogy nem bírtam gyakorolni. Masszőr segítsége kellett az izmok kilazításához. Az idegi megterhelés, a stressz is jelentős, főleg ha valaki még lámpalázas típus is. Én abszolút az vagyok, még a szakdolgozatomat is ebből írtam. Egy-egy koncert után, gyakran még másnap is érzem, hogy idegileg teljesen lemerültem, kell legalább két nap, mire regenerálódom egy 10-15 perces játék után. Összességében azt, hogy sok áldozatot hoztam inkább általános iskolás éveim alatt éreztem. Utána már zenei középiskolába mentem, ahol sorstársakkal voltam körülvéve. Ekkor már könnyebb volt, mert nem voltam egyedül.
Mennyit gyakorolsz egy nap?
Ez a darabok nehézségétől és mennyiségétől függ. Ha a technikai felkészültség helyén van, akkor nem kell túl sokat gyakorolni. Ugyanakkor ez alkatfüggő is. Én például tudom magamról, hogy izgulós ember vagyok. A színpadra lépve a lámpaláz maximálisan lefoglalja az agyamat és képtelen vagyok a zenére koncentrálni. Tudnom kell rutinból, reflexből a darabot, hogy úgy is minél kevesebb hibával tudjam végigjátszani, hogy az agyam közben máshol van. Nem egyszer éltem már meg, hogy végigment a darab, miközben lélekben nem voltam ott. Egyébként a reggeli órákban szeretek gyakorolni, akkor vagyok a legfrissebb. Három-négy órát gyakorlok minden nap, néha ötöt is, de az már megerőltető. Ha túlságosan lefárasztom az izmaim, olyan görcsök tudják megzavarni a játékot, amik korábban nem voltak. Ezért a koncert napján kifejezetten tilos sokat gyakorolni, maximum egy-két órát szabad.
Milyen a zenei ízlésed? Megmarad a komolyzenei vonalon?
Ha az ember napi nyolc-tíz órát komolyzenében él, utána már esze ágában sincs azt hallgatni. Zenei ízlésem elég változatos: poptól kezdve a jazzig vagy a gospelig majdnem minden műfaj szóba jöhet, de a rockot és a rappet nem kedvelem. Az ír népzene az egyik kedvencem, nagy vágyam, hogy egyszer hegedülhessem is.
Milyen ma Magyarországon zenésznek lenni?
Nem könnyű. Sajnos akit tényleg érdekel a komolyzene és hajlandó megfizetni az árát -ami nem kevés pénz -, az az ötvenes-hatvanas éveiben járó tehetős korosztály. Nehéz, mert külföldön, például Németországban természetes, hogy koncertekre járnak az emberek. Itthon pedig koncertpedagógiai programokat vezetünk be, hogy egy kis kedvet adjunk a fiataloknak a komolyzenéhez. Ezzel próbáljuk megértetni velük, hogy hiába van az interneten millió felvétel az adott darabról - akár jobbak is, mint amik egy koncerten elhangzanak -, az élő zene mégis más. Jelen lenni egy koncerten, megérezni a légkörét, együtt venni levegőt az előadóval – az egésznek van egy olyan varázsa, ami megragadhatja az embert. Ennek ellenére Magyarországon most is koncertközönséget igyekszünk teremteni - nem egy zenekart kellett felszámolni azért, mert nem tudta finanszírozni az állam. Felesleges volt ekkora túlkínálat. Emellett a zenészélet hatalmas befektetést igényel és ez nincs kellőképpen honorálva. Egy zenekari állás mellé sok zenész kénytelen teljes tanári állást vagy haknikat vállalni – ami mellett viszont nincs magánélet.
Itthon látod a jövődet?
Abszolút.
Nyilván örülnék, ha jobban megbecsülnék a művészeket; ugyanakkor büszke vagyok arra, hogy magyar zenész vagyok, hiszen hazánk zenei nagyhatalom.
Akárhány helyre mentem eddig, mindenhol tárt karokkal vártak és teljesen odáig voltak, hogy Magyarországról jöttem. Rögtön sorolták a nagy szerzőket: Kodályt, Bartókot, Ligetit. Lehet, hogy soha életemben nem fogok túlságosan meggazdagodni itthon ebből a hivatásból, ennek ellenére nem kérdés, hogy a tehetségemmel, megszerzett tudásommal a nemzetemet akarom gazdagítani.
