A street art művészeké az m21 Galéria a Zsolnay Kulturális Negyedben május végétől szeptember közepéig, ahol nem csak magyar, de nemzetközi street art művészek is bemutatják munkáikat. A Street Up – Nemzetközi urban art kiállítás kapcsán a PTE egykori hallgatójával, a Great Minds-ot megálmodó vizuális művésszel, Bubreg Balázzsal beszélgettem, akinek munkásságát karakteresen meghatározza a street art és a graffiti, ezek elemei rendszeresen visszatérnek festményein és az általa tervezett ruhákon.
Sokan azt gondolják, hogy a street art kimerül az igényes vagy éppen igénytelen graffitikben...
Már régóta nem festek falakra, de előfordul, hogy tartok workshopokat külföldieknek, és már 10 éve szervezek live paintinget nagy plénum előtt a Fishingen, ahol egyébként pont az a tematika, hogy gyere, próbáld ki, nézd meg, hogy ez nem úgy működik, ahogy te gondolod, mert ha úgy csinálod, ahogy elgondolod, abból lesz a trash.
Ha valaki komolyan veszi ezt a műfajt, akkor sok festéket el kell fújnia ahhoz, hogy egyáltalán megközelítse bármelyik szintet. Ez rengeteg meló, tapasztalat és sok pénz, sokkal összetettebb dolog, mint ahogy az emberek fejében él.
A műfaj egyébként a ‘70-es évek óta eszkalálódik, és ez az egyik leglassabban elfogadott művészettörténeti korszak.
Az embernek az az érzése, hogy a street art valahogy mindig a peremre szorul...
Persze, mert ez egy üldözött műfaj. A francia forradalom idején felírták a falra, hogy Vive la révolution, persze a hatalom részéről nem volt érdek, hogy az ott legyen. Közben a vicc az egészben, hogy mostanra eljutottunk oda – bár Banksy egy közhelyes példa – de hogy kivágják a falból a csávót. A befutott street art művészek annyi pénzt keresnek egy-egy ilyen melóval, hogyha szeretnék felkérni őket, hogy rakjanak egy munkát a társasház falára, hogy abból meg is vesznek ott egy lakást.
Ugyanakkor, ha itthon felmerül – ahogy egyébként a kiállítás kapcsán ez meg is történt –, hogy az itt kiállító srácok fessenek a panel oldalára, az megosztó érzelmeket vált ki, mert az emberek nehezen tudják a képzőművészethez sorolni.
Pedig mint képzőművész, aki ebben szocializálódott, pontosan tudom, hogy mire képesek ezek a művészek!
Mit jelent neked a street art? Mi az, ami neked belefér ebbe a fogalomba?
Nagyon érdekes a műfaj evolúciója: a writerekkel kezdődött, akik kifestették a vonatokat New Yorkban, Berlinben.
Nem volt internet, tehát a közlésforma a vonatokon, a metrókocsikon, falakon tudott érvényesülni,
a gangek így üzengettek egymásnak. Eredendően a nagyvárosokban élő kisebbségektől ered az egész.
Korábban tartottam egy kiállításmegnyitót a bergeni street art-ról. Bergen egy norvég, Pécs méretű egyetemváros, ahol a bevándorlók, főleg marokkóiak olyan profi szintű művészek, hogy miután kikenték az egész várost, legalizálták a street artot (Ma a street art európai fellegvárának tartják – a szerk.).
Vagyis nem az történik, hogy három évre leültetik a havert, hanem, hogy a közeg elkezdi saját magát szelektálni. A graffitin belül annyira erős törvények uralkodnak, hogy aki toy (tehetségtelen, vagy kezdő graffitis – a szerk.), vagy nem tiszteli az íratlan szabályokat, azt minimum behúzzák festékkel.
Onnantól street, hogy az utcák törvénye érvényesül, és a béna lemorzsolódik.
Abban a közegben ez a műfaj sajnos nem tud fejlődni, ahol ez az egész le van takarva egy fekete függönnyel, és csak rá van mondva valami negatív jelző.
A graffiti egy idő után már arról szólt, hogy a writerek spotot kerestek, mert maga a hírnév, ami a graffitisek létének egyik alapja, onnan jön, hogy egy csávó például fölmászik a hídlábra és odarakja a saját művét.
A street art a közember egyetlen nyelvezete. Tehát, ha te, vagy én, vagy bárki más ki akar fejezni valamit, van benne erre késztetés, akkor kimegy az utcára, és fölfesti. Ez évszázadok óta így van. A multi bontott csirkéjét ki lehet rakni jó nagyban az ablakod elé óriásplakáton, de ez nem fér bele?
Az a különbség a street art művész, a graffitis és a vandál között, hogy a graffitis minőséget csinál valami olyan helyre, ami meghökkentő, a street artos meg egy olyan helyre fogja rakni, ami jó spot, legtöbbször üzenete van, és nyilván társadalomkritikát fogalmaz meg. Ezzel szemben a vandálra jellemző, hogy nem szép, amit csinál, cserébe bármit összefest.
Márpedig a kiállító srácok között vannak építészek, NDZW is építész, vannak itt képzőművészek, sőt, artista is. Ezek a csávók nyomás alatt tudják csinálni mindezt az utcán, amikor sietni kell. Ez főleg Adultremix munkáira vonatkozik, mert Millo, Christian, vagy Zeus Salas olyan meghívott művészek, akik más stílusban alkotnak, festenek. És nyilván egyik sem tudja levetkőzni, hogy honnan jön, mert a festés valahol egy ösztönös dolog.
A street art számomra az a szabadság érzés, ami vizuálisan jelenik meg a környezetünkben.
Te is ösztönként éled meg?
A kollégáim szokták nekem mondani, hogy amikor festéket fogok, akkor majom fejem lesz. Konkrétan csöröghet a telefon, beszélhetnek körülöttem, teljesen mindegy, mert valami saját dimenzióba kerülök. Én már nem is annyira streetre megyek, hanem van egy concept, amibe beleásom magam, azt építem és építem…
Nem veszíti el a street art a szabadság jellegét, azzal, hogy behozzuk egy galériába? Vagy ez segíti, hogy közelebb kerüljön az emberekhez, hogy komolyabban vegyék?
Szerintem pont ezen az úton fog leesni az embereknek, hogy mindez több néhány irka-firkánál, mert jelenleg sajnos sokan ebbe a kategóriába sorolják, főleg azért, mert ilyenekkel találkoznak. Amikor körbemegyek a városban, látom, hogy éppen jött a Montanából az új színskála, mert ott van a falakon. Amikor fiatal vagy, próbálgatod magad, és ez rendben van. A baj az, hogy a gyerekeknek nincs platformja erre, ráadásul az elején nyilván belefutnak pofonokba, ráfestenek, lehúzzák őket kannával, később viszont már a nagyok tanítják őket.
Erre megoldás részben a Fishingen a Live Painting?
Végülis igen. Voltak 16–17 éves gyerekek, és az öregebb, gyakorlottabb arcok fogják mutogatni nekik, hogy figyi, ezt így fogd, azt úgy fogd, ezt inkább így csináld. Ettől fejlődik a dolog. Egy idő után pedig megérik az emberben a vágy, hogy ha valamit jól csinál, akkor az plénum elé kerüljön, és ne lecsukják miatta, ha kirakja a nevét mellé. Mert ez egy exhibicionista műfaj, a graffitis is azért csinálja, úgy kiírja a nevét.
Már nem festesz falakra, de téged is visz a neved, a sok minden, amit csinálsz...
Igen, néha már én magam sem veszem észre, hány néven futok. Itt van nekem az Ultragáz, a Monokrom, a GreatMinds, a festmények, a Trash Talk. Nagyon sok melót nem is publikálok. Kevesebb időm van festeni, viszont visszük az üzleti vállalkozásokat és egyébként nagyon sok időt vesz el az, hogy nagyvállalatoknak és cégeknek tervezek arculatokat.
És be tudsz vállalni ilyen szuper dolgokat, mint ez a kiállítás, ahol NDZW-t is képviseled.
Például, igen. Ez nekem egy nagyon testhezálló feladat volt, ráadásul NDZW munkáit nagyon szeretem. Ő egy nagyon jó példa arra, hogy hogyan lehet dekoratív és közérthető a street art.
A street art nagyon lassan talál utat Magyarországra, pedig a talált tárgyak művészete, az úgynevezett object trouvé, amikor találsz valamit és az olyan, mint egy műtárgy, már nagyon régi keletű. Amikor a street art ezt a fajta dolgot használja, akkor ezért senki sem bünteti meg. A street artnak ez egy olyan ágazata, amikor nem falra mész, hanem kidobott tárgyakra.
Egyre többször találkozom ezzel a jelenséggel a városban, főleg lomtalanításkor, látok egy tévét, ami össze van rajzolva, és nagyon jól néz ki, tehát elkezdett működni rajta ez a fajta gesztusrendszer, így a street art megjelenik a kidobott tárgyakon. Ha pedig valaki szemfüles, akkor elviszi és kirakja otthon. Ez a street art egyik érdekessége, hogy miként válik műtárggyá egy kidobott szemétből készült bármi, hogyan válik művészetté egy szakadt falra felfestett rajz.
Ezt képviseli a kiállított Békegalamb is?
Tele vagyok ilyen objektumokkal, talált tárgyakkal, összerajzolom, összefestem. A madár is egy ilyen cucc. Rendeltem valamit a kertbe, és vagy ajándékba kaptam, vagy véletlenül került a rendelésbe. Elkezdtünk rá írni, rajzolni, aztán festettem rá. Azért lett Békegalamb, mert eddig mindennek adtam címet, valahogy ezt is el kellett nevezni, ugyanakkor ez egy összefirkált holló. Tudom, hogy nem galamb, meg tudom, hogy össze van firkálva, de tök jó szimbóluma annak, hogy itt a béke.
A Művészeti Karon tanultál, dolgoztál a Zsolnay gyárban, most pedig itt vannak kiállítva a munkáid, ez azért egy elég szép ív.
Úgy felvételiztem az egyetemre, hogy vittem a blackbookomat, megnézték, de nem értették. Mondhatni az úttörője voltam ennek a városban, de egyéb okok miatt más útra terelődtem a képzőművészeti érában találtam magam, de az összes melómon graffiti volt a háttérben. Folyamatosan adaptáltam ezeket a képzőművészeti dolgaimban, de ott se értették. Most pedig visszakanyarodok a graffitihez,
végül összeér ez a két vonal, és a graffiti meg a képzőművészet összetalálkozik nálam.
A munkáim alapját képezik olyan holmik, amiket lomtalanításkor szedek össze. Valahol ez nem szándékolt analógia, hogy kavarodok a street arton, a képzőművészeten keresztül vissza ahhoz a műfajig, amit most már valójában nem is lehet street artnak nevezni, mert nem az utcán van. Az az érdekesség benne, hogy onnantól kezd azzá válni, hogy szemétre dolgozok, hogy ráfestek vagy lefestem az utcáról behozott szajrét.
Már nem a művészetet viszed ki az utcára, hanem az utcát viszed be.
Pontosan. Átfordítottam ezt a helyzetet. Ez inkább a saját terápiám. Mindegyik munkámnak van egy analógiája, mindenben vannak utalások, olyan társadalmi kérdések, amik kicsit közhelyesek: a szerelem, a gyerekkor, a természet.
Mióta a kislányom már nagyobbacska, egyik héten tervezek, a másik héten meg kiadom magamból azt, ami közben összejött.
Megint van időm festeni, alkotni, de nem annyi, mint valaha az egyetemen, amikor három–négy hónapig festettem egy 200x200-as olajfestményt. Most fázisokra osztom a munkáim, így megvan az a street art jellege, hogy gyors.
Itt már látszik, hogyha tervezetten csinálsz valamit, akkor viszonylag gyorsan tudod a végeredményt létrehozni. Ezt látni mindegyik graffitisnél. Ha bemegy a boltba, vesz egy kannát, és utána megpróbál valamit fölrakni ad hoc, akkor abból jó eséllyel valamilyen vandálkodás lesz.
Hol van szerinted az arany középút a street art és az oktatott képzőművészet között? Mert ha előbbit bevisszük a Művészeti Karra, akkor elveszti a lényegét, nem?
Sok street art graffiti művészből lesz illusztrátor – Fat Heat, Nikon és Meyo is ilyen –, amiben szerepet játszik, hogy amikor nyomás alatt kell valamit alkotnod, és ezt sokat csinálod, az építi a jellemed. Lehet, hogy az utcáról indulsz, de egyszer csak megérkezel egy olyan szintre a graffititől, amit nem is gondoltál, nem is vártál.
Azok, akik meg akarják mutatni magukat, és ezt az utat választják, előbb-utóbb olyan elismert képzőművészekké válhatnak, mint akiket itt látunk, és akik a kortárs képzőművészetnek egy külön ágát képviselik.
Vannak a klasszikus festőművészek, és vannak a street artból érkezett képzőművészek. A 2000-es évek peremén eljutottunk oda, hogy Banksy, C214 és mások, akik tényleg azt a street artot képviselik, ami nem vandalizmus, amivel nem sértik más tulajdonát, és nagyon jól tudnak szólni a társadalomhoz. Tehát a street artnak mindig lesz egy része, ami legálissá tud fordulni. Ennek az ugródeszkája a graffiti, mint ahogy nálam is az volt.
Engem egyszer középiskolásként elvittek a rendőrök, azóta nem festek falakra. Akkor az MTA székház fölötti víztározóhoz terveztünk egy teljes falas graffitit, már előző nap lemázoltuk az egész falat, de valaki felnyomott minket, pedig még az utca népe is jött megnézni ahogy festünk. Borzasztó izgalmas volt, fölrajzoltuk, és már félúton jártunk, abban az állapotban, amikor nem hallasz, nem látsz, csak csinálod, amikor valaki megkopogtatta a vállam. A rendőrök egyébként rendesek voltak. Kérdezték, miért csináltam, elmondtam, hogy tele van az a fal horogkereszttel, meg minden egyébbel is, még ott voltak a tervek összehajtva a zsebemben, megmutattam, mire
az egyik rendőr azt kérdezte, miért ilyen feliratokat, miért nem valami normális dolgot festünk, például UFO-t vagy sasokat.
Büntetésként vissza kellett mennem lefesteni a falat.
Bemajréztam ettől, viszont kaptam egy tökjó irányt, elkezdtem szabadiskolákba járni rajzolni, tehát a készséget, ami megvolt bennem, elvittem egy másik irányba. De teljesen mindegy, hogy milyen melóimat vesszük elő, soha nem néztem vissza. Most, amikor a portfóliómat gyűjtöm össze húsz év után, már látom a mintákat, és hogy mindenhol ott a street art, a képzőművészetemben, az olajfestményeimen, a pólóimon, egyszerűen nem tudom levetkőzni, mert akkora impulzus volt a színekkel, a formákkal és azzal a fajta vagánysággal, amit az az érzés ad, hogy „Úristen, hogy merte ezt ide felfújni?” Sőt: Ezek olyan wow érzések, amik a gyomrod mélyéig hatnak.
Ha végignézed az itt kiállító srácok munkáit, akkor láthatod, hogy idővel letisztulnak a munkák, tömörödnek, szimbólumokra építenek. A közlés tömbösül, szofisztikálttá válik, így könnyebben átmegy az embereknek is.
Ha a sallangok, a szemét, a kosz eltűnik róluk, akkor jobban szeretik őket, mert az emberek ilyenek: jobban szeretik, ha minden tisztább, egyszerűbb.
Itt van ez a panelek előtt szomorkodó lány, tök jó analógia, hogyha ez felkerül egy falra itt Pécsen. Gondolj bele, hogy hány fiatalt inspirálna arra, hogy ő is csináljon egy ilyet. Lehet, hogy elindulna belőle egy gondolat. Ez a street art jelentősége, hogy kiváltson belőled valamit. Megy a kisgyerek reggel a suliba, vagy mész a melóba, és elmész egy ilyen fal mellett,
lehet, hogy nem történik több, mint annyi, hogy színeket kapsz a szürke hétköznapokban, és nem kell neked értelmezni, hogy ő mit csinál, hogy néz ki.
A járókelő impulzust kap, a lány képe tudattalanul is hat rá a színeivel, a formáival.
Izgalmas, ahogy ezek alakulnak a világban, ugyanúgy, mint minden XXI. századi nóvum, ahogy elfogadottá válik. Ha elmész Brazíliába, Portugáliába, Spanyolországba, Berlinbe, Münchenbe, Rómába, nekem nagy kedvencem Szlovéniában Ljubljana, ami olyan street art város, ahol a turizmus egy része erre épít, hogy a turisták odamennek és fotózkodnak ezekkel a munkákkal, és minden sarkon belefutsz valami nagyon izgalmas dologba. Ezt kellene tudni behozni.
Először a Nappali ajtaján tűnt fel, hogy egyre gyűlnek a matricák, de mostanra mindenhol ott vannak. Ez is a street art része?
Igen, direkt azért csináltatják, hogy otthagyják valahol. A graffiti, az graffiare szóból jön, ami az olasz falkarc (a magyar Büntető Törvénykönyv szerint falfirka – a szerk.), tehát még csak nem is a klasszikus falfestésből eredeztethető. A 21. századi ember nem fog matyó mintát festeni a házára, máshogy kezd el üzenni. Az olcsóbb, egyszerűbb, és tervezhetőbb megoldás, hogy otthon megrajzolod, kinyomtatod, végül föltolsz valahová egy matricát, ami ugyanazt a közlésnyelvet használja, mint a street art. De ugyanígy, ha Adultremixet nézzük, ő is előre tervez, de már nekem is vannak olyan melóim, amilyen a Piéta is, amiket megtervezek.
Az eredetileg az Ágoston téri templom melletti kőpagodához készült, a boltozat alá, oda méreteztem, mert azt éreztem, hogy oda való. Ha 20 éves lennék és Berlinben élnék, akkor már régen fel is festettem volna. De nem így van, és egyébként is próbálok rejtőzködő életet élni, így is túl nagy spot van rajtam.
Részben a Monokrom miatt? Szerintem hiánypótló, amit képvisel, hogy sok helyi művészt összegyűjt egy helyen.
Igen. Ez a bolt hiánypótló is, de fontos feladata az érzékenyítés. Egy helyi képzőművész, alkotó munkája akkor tud jól működni, ha van visszajelzés felé, ha kap egy érzést, hogy fontos, számít, amit csinál.
Nem is feltétlenül az a lényeg, hogy ki tudják rakni a cuccaikat nálunk vagy máshol a kirakatba, hanem az, hogy te, mint urbanista, aki egy kvázi nagyvárosba jössz-mész, ne csak azt lásd, hogy étterem, étterem, kocsma, kocsma, étterem, hanem láss valami mást is.
Sokat jártam olyan nagyvárosokban, amik nem erről szólnak, ezt szerettem volna mindig viszontlátni a saját városomban is. Igyekszünk egy olyan légkört összehozni, ahol a street art megfér a képzőművészettel, ahol a local artist összefér a Carhartt-tal. Az érzékenyítés számomra azt jelenti, hogy közelebb tudjuk vinni egymáshoz a gondolatainkat, a vizualitásunkat, az ahhoz kapcsolódó benyomásainkat.
Az egyetemnek is terveztél már több mindent, mesélnél ezekről?
Szívesen csinálom ezeket. A Great Minds-szal már elég régóta jelen vagyunk a városban, a hírünk nyilván eljutott az egyetemre is, közben pont volt egy elképzelés arról, hogy szeretnének valami újat csinálni. Elindultunk ezen az úton, nagyon jó irányba haladtunk, úgy gondolom, klassz dolgokat hoztunk össze.
A Zsolnay Fényfesztivál részeként július 5-én 18 órakor Doboviczki Attila médiakutató, a PTE BTK Kommunikáció- és Médiatudományi Tanszék adjunktusa tart tárlatvezetést a kiállításon. Ugyancsak július 5-én 14 és 24 óra között élőben láthatjuk majd festeni a Zsolnay Negyed Látogatóközpontja előtt a kiállítás egyik alkotóját, a venezuelai festőművészt és performert, Zeus Salast, aki alkotásával a Zsolnay Fényfesztivál hangulatára fog reagálni.
