Tavaly nyáron szereztem meg hű társamat, a fehér-kék-fekete színű bringámat, akit Ármándónak kereszteltem (igen, így fonetikusan). Azóta nagyon sokat kalandoztunk együtt, árkon-bokron, Pécsen, dombon.
Emlékszem rá, hogy iszonyatos késéssel vágtattam át a Széchenyi téren nagyjából egy éve, amikor valaki elémugrott és a kezembe akart nyomni egy zacskót. A legkevésbé arra értem rá, hogy leszállva megnézzem a történéseket, sőt, bosszankodva hajtottam tovább és be is értem a melóba, időben (önpacsi). A gép elé ülve, egy haver posztjából jöttem rá, hogy az elém ugró, mérhetetlenül jókedvű arc
csak reggelit akart nekem adni pusztán azért, mert biciklivel közlekedem.
Szégyelltem is magam, dúltam- fúltam, „buta, buta, Mandarin…” Aztán megfogadtam, ha lesz még ilyen esemény, nem hagyom ki! Hát lett, május 4-én, reggel 8-kor elkerekeztem a térre. Kaptam túró rudit, gyümölcslevet, kakaós csigát és kivarrattam Ármeszt is - a kezdeményezésnek hála, minden bicajjal érkező gravíroztathatott a kétkerekűjére egy sorszámot, ami a bicaj ellopása esetén segíti a rendőrök munkáját az eltulajdonított, „leghűbb párom, a kerékpárom” megtalálásában. A kezdeményezés évek óta zajlik országszerte, legközelebb ősszel lesz itt Pécsett. Legyetek figyelmesek, bicajosok!
A helyszínen elég szép számú csapat verődött össze. Egy városlakót, Ágh Zsófiát kérdeztem a pécsi bicajozási helyzetről. „Pécsen belül három éve bicajozom aktívan, azaz március elejétől november végéig folyamatosan bringával közlekedem. Ebben a pár évben folyamatosan bővültek a kerékpárosutak, ami jó, de ezek karbantartása és gondozása szerintem már nem megy zökkenőmentesen. A legtöbb helyen, ahol festéssel jelzik a bicikliutat a rendes úton, már alig látszik a felfestés. Például engem pont ma reggel ütöttek el majdnem a Garay utcában, ahol ugyan fel van festve a kijelölt bicikli út, de egyrészt már szinte teljesen le van kopva, másrészt az autósokat annyira nem is érdekli.”-meséli Zsófi, majd hozzáteszi- „Pécsen az esetek többségében az a tapasztalatom, hogy ha az úton megyek, az a baj, ha a járdán megyek, akkor meg az. Semmi sem jó. Van jogsim lassan 10 éve, tudom milyen az, amikor kerülgetni kell a bicajost az úton, de
Pécsen hatványozottan tapasztalom, hogy nem igazán fogadják el az autósok a bicajos közlekedést. A gyalogosok jobban kezelik a helyzetet,
néha meglepődnek, hogy rájuk csenget valaki a hátuk mögött, de ilyenkor nem szoktam se dühöt, se felháborodást tapasztalni.” Biztos vagyok benne, hogy minden kétkerékkel közlekedő szívét melengeti a kezdeményezés, Zsófi is így van ezzel: „Bicajosként örömmel tölt el, hogy gondolnak ránk, jól esik az a kis szeretetcsomag. Már több alkalommal szemezgettem az eseménnyel, de eddig még mindig úgy alakult, hogy sose tudtam rá elmenni. Az külön pozitívum, hogy az eseményen volt rendőrségi gravírozás. Szerintem nagyon mókás volt az az önkéntes, aki a csomagok lengetésével “vadászta le” az arra kószáló és az eseményről nem tudó bicajosokat. Az ilyen alkalmakon lehet igazán jól felméri, hogy mennyire sok ember közlekedik a városban bringával. Mindenkinek fontos, hogy szembesüljön ezzel a létszámmal. Fontos tudni, hogy autósként ennyi emberre kell figyelni az utakon, illetve a résztvevők száma bizonyítja, hogy annak ellenére, hogy milyen dimbes-dombos Pécs, igenis lehet itt normálisan biciklivel közlekedni.
Talán lassan az egyedül autókázók is lecserélik a négy kereket két kerékre, ami jobb a környezetnek és a pénztárcáknak is.”
Ami az egyetemet illeti: egy, a szerkesztőségünkbe eljuttatott információ szerint áprilisban az ÁOK képviselői szerveztek egy kerékpáros közlekedéssel foglalkozó mini fórumot, melyen Pécs egyik közlekedési referense is részt vett. Az e fórumon tervezetteknek megfelelően a Bringás reggeli programban a PTE hivatalosan is részt vett.
